Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Kiss Gy. Csaba: Fiume a magyar irodalomban

tás pillanata ez. Átlépés az egyik világból egy másikba, bizonyos tekintetben a profánból a szakrálisba, valaminő megszentelt helyre. Találkozás egy őselemmel, a végtelenséget, távlatokat, örök mozgást jelentő tengerrel s egyben a délszaki világgal. A tengerrel és a Fiúméval való találkozás magyar topikájához tartozik még a különös másfajta szépség fölfedezése, az elvágyódás érzése, a távoli világrészekkel való kapcsolat lehetősége, a kikötő mint a megérkezés és az elindulás helye, továbbá Fiume kivételes jelentősége Magyarország számára. Árva leány, ahogy Császár Ferenc írja róla a reformkorban és ifjú királyné, miként Jakab Elek aposztrofálja 1881-ben a várost bemutató könyvében.

Érdemes idézni még toposzunkat a „magyar” Adriára kalauzoló első magyar útikönyvből, Kenedi Géza 1884-ben megjelent munkájából (A Quamero. Fiume és Abbázia): „Még egy sötét alagúton dörög át a vonat, s azután szokatlan irányban hajlik el. Üde légáramlat tódul a fülledt kocsiszakaszba s odalent messze, mint egy kékkel áttört ezüst fátyol, titokszerűen fölcsillog - a tenger. Ez a pillanat az, melynek varázsát hasonlítani sem lehet a szárazföldi gyönyörűségekhez. A kimerült kedélyt hirtelen elborítja egy megmagyarázhatatlan naiv csodálkozás, mely 2000 év előtt Xenophon visszavonuló tízezrének ajkain egy örökkévaló fölkiáltásban tört ki: Thalatta. Valóban vannak meglepetések, melyekből fölocsúdni nehéz. Az óriási perspektíva az első percekben szédítő hatással van. Egy sajátszerű csillogó ködkép az egész, melynek részleteit nem bírjuk meglátni s központját keressük, de nem találjuk. Nincs, amibe a látás belefogódzkodjék, és megtámaszkodjék a gondolat. Csak a szín és a mi- riád hullám zsibongó csillogása az, amit észreveszünk. Flosszas és kimerítő nézés kell ahhoz, amíg a meglepett szem apró foltokat bír megkülönböztetni a hatalmas vízabroszon.” Hosszú, változatos sorozat folytatta a következő évtizedekben ezt a leírást, akarva-akaratlanul ismételve egyes képeket - egészen Kosztolányi Esti Kornéljáig, akinek a szövege ezen a helyen költői magasságba emelkedik. Ami a Xenophon-allúziót illeti, megismétlése föltehetően a gimnáziumi tanulmányoknak köszönhető, hiszen többek között az Anabázisnak ezzel a részletével tanulták a klasszikus görögöt.

Ha tág értelmében vesszük a címben megjelölt témát, és beleértjük az irodalom fogalmába a szépirodalmon kívül a politikai, publicisztikai szövegeket is, továbbá a nehezen meghatározható dokumentum-irodalmat (tudományosnépszerű munkáktól az útikönyvekig), Fiume magyar irodalmi jelenlétéről a város címerének jelszavával elmondhatjuk: indeficienter. Vagyis kiapadhatatlan, kifogyhatatlan. Különösen akkor, ha még a számos helyen fölbukkanó célzásokat, hivatkozásokat is számba kívánnánk venni. Milyen magától értetődően jut eszébe a Tanár úr kérem diákjának, ha nem megy a tanulás, legfönnebb elmegy Fiúméba tengerésznek. Hiszen Fiume és az Adria beletartozott a XIX. század utolsó és a XX. század első harmadának hazai közbeszédébe, tanult már róluk a kisiskolás is az olvasókönyveiből meg földrajzból. Jelen áttekintésünkben két szempontból kívánjuk górcső alá venni a XVIII. század végétől a második világháború befejezéséig terjedő időszakot. Történeti hosszmetszetben és műfajok szerint.

Fiume magyar „fölfedezése” természetesen 1776, illetőleg 1779 után kezdődött, amikor Mária Terézia corpus separatumként a magyar korona alá

53