Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Géczi János: Veszprém-esszé
szél, mint erről a nőről. A másik módszer a hiány elmondása. Az első narráció szerint készült a (négy könyvből egybeálló) Tiltott Ábrázolások Könyve címet viselő kötet, a második szerint pedig a regényt befejező (a regénynek fejet adó) mű, amely az Anekdota nevet kapta. A történeten kívül, vagy annak partvonalán olyan nagyszámú dolog áll, amelyről, ha már írok, nem szívesen mondok le literátorként. Az előző este éppen nem ragadott meg és húzott magához két erős karjával a félálom, azt a könyvet olvastam, amelyet találkozásunk alkalmából, fél évtizede B.-nek adtam. Az első kiadása rég megvan, s mint mindahány számomra fontos könyvet, többször olvastam. Tegnap reggel, váratlan ötlettel, az egyik újabb kiadás példányát ragadtam meg a könyvesboltban, mert eléggé méltónak és mindenekfölött engem képviselőnek találtam a regénynek alig, de széljegyzeteknek annál inkább tekinthető szöveget ahhoz, hogy saját magamat megtestesítse - akár annál is, aki nem ismer engem. Azért vettem B.-nek ezt a kötetet, mert az itáliai hangulatba kívántam bevezetni. Magam e könyv révén érzékeltem, mennyire lejt, és mennyire rómaiasan, az utca. Veszprémről azonban mindezt már nem tudtam számára elmondani. Amikor ma, helybeliként láttam a várost, Balácáról, a római villagazdaságból visszaérkezve, nyugatról közelítettem a körgyűrűhöz, és a hátam mögött ereszkedett le a Nap. Olajrepce-, facélia- (méhvirág, mézontófű, Phacelia tanacetifolia L.) és bíborheretáblák virágzottak, sárga, kék és bíbor négyszögek tagolták balról a lankákat, egészen a Csatár-hegyig, a jobbra eső mezőgazdasági sávot a Haribo cukorkagyár és Nemesvámos falu előtt. Irreálisnak találtam azt a növényi, mégis rikító sakktáblát, amelynek kockái között haránt vagy egyenesen szaladgálok, mintha futó lennék. Egy lomha kanyar után, ahol a vadsóskás árokpartra egy keresztet tűztek Feri emlékére, és műanyag koszorúkat helyeztek el, a nyitott ablakon belopózott egy szag, brutálisnak találtam, holott első pillanatban megkapott. Valami okból gyerekkoromtól szeretem a gázolajjal működő autók kipufogógázának illatát, amelyet jobb társaságban úgy írok le, hogy a teakfáéhoz hasonlatos. Mielőtt az olvasó fölháborodna, hogy őt magát nem találom megfelelőnek ahhoz, hogy a gázolaj égésterméke helyett a teakfa illatát említsem, igyekszem túl lenni a nyelvi alakzat tropikus burjánján, és az utastérbe becsapódó szag nyomán ébredt gondolatomat idézem föl: a Veszprém másik oldalára eső Hajmáskér földjeinek, ahol az orosz katonák gyakorló lőtere terült el, még ma is dízelszaga, a reptérnek pedig kerozin-odora van. Persze, a vendégeimnek nem ezt említettem, nem ezért vittem őket tájat látni ide, hanem Bakonybél bencés templomát, Lovas ősember használta festékbányáját, a tótvázsonyi református barokk lelkészlakot, amelyet egykor lakóhelyül kaphattam volna, ha Veszprémet elhagyom, és a római romterületet néztem meg, azaz visszaolvastam őket, hiszen nincs évszak, amikor többedmagammal legalább az egyiket meg ne látogatnám. Itt is, ott is, a szerzetesek révén, a Sienát idéző festékszín jóvoltából, a klasszicizmusba 15
