Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Géczi János: Veszprém-esszé

emelkedett, az istenéhez, s csak azért bukott alá, mert észbe kapott az ő teremtője, hogy az embernek, ha önmagát bűnösnek gondolja, mégsem lenne illő egyenes, s a legrövidebb úton eljutni hozzá.

Győrben, a búcsúztatóján ott toporgott a legendává párolódott Petőfi rock színelőadás teljes szegedi szereplőgárdája, valahonnan a hetvenes évekből érkezve. Későbbi évtizedből pedig Szolnok és Veszprém kósza színésztruppjá- nak törmeléke. Láttam a temetésen egy macskát is, szalag volt masnira kötve a nyakában, lehetett volna az ő háziállata is, de nem az volt. A macskáját, pontosabban édesanyja cicáját szalagon fogva sétáltatta, de nem jutott vele soha messzire a színészháztól, csupán a Lenin-ligetbe, csupáncsak a Lenin-szobor környékére, csak a Színházkertbe.

A tetőtérbe, ahol az idő tájt laktam, a felújított Matulka-házban (ahonnan látnom kellett, miként gyilkolják le a kamasz cigányfiút pisztollyal a rendőrök), Paál István is felugrott, végül akkor, amikor a palicsi költő, flamingó- és karfiol-szakértő családjával madarakként délre húztunk, Rómába. Paál István keresztben ülve gubbasztott az étkező asztalának lócáján, s nincs mit szépíteni, a költő fiát egzecírozta. A fiú éppen hősszerelmes korszakát élte, s vele volt a kedvese is. A piszkatúrának oka is akadt, ámbár sokszor ilyenre sem volt szüksége: az ifjú, illemből avagy egyéb meggondolásból, nem tegezte, hanem magázta, s aztán hiába is szabadkozott. Isti előtt, úgy emlékszem, azon az estén nem lehetett maradása.

A történeteimben - hiszen több időben játszódnak, több a főhősük is, akik hol azonos időben élnek, hol se nem egy térben, se nem egy időben zajlik a cselekmény, mégis összekötődik a sorsuk - nincs linearitás, így a linearitás megjelenítésére kondicionálódott könyvformák, a mai könyv alapját képező volumen és kódex nem mutatkozott felhasználásra alkalmasnak. Ha metaforikusán szeretném megjeleníteni e könyveim milyenségét, mibenlétét, akkor azt javaslom, képzeljen el az olvasó egy olyan hálót, amelynek a fonalait nem láthatja, csak a lukait. Nos, bizonyos töprengés után lesz olyan, aki megpróbálja legalább a hálócsomókat, majd az azokat összekötő fonalakból álló szakaszokat rekonstruálni, és lesznek, akik ezt a lehetőséget elvetik, és szabadon rakosgatják egymás mellé az egyelőre apró részletek kövecskéit, hogy a töredékekből egyre és egyre inkább értelmezhető paneleket építsenek, és létrehozzák a maguk tablóját. Saját magam inkább ez utóbbit szorgalmazom. A műveim tehát nem lineáris művek, nem érdemes akként olvasni őket: a köteteim nagyobbik felének fragmentuma (mintha egyeden szöveg betűi, bekezdései, történetmorzsái lennének egy ösvény mentén szétszórva) az olvasási mód felfedeztetése, mondjuk úgy, bevezetés az olvasásba. E szövegeknek írójuk van, és többnyire ez az író a hősük, gyakran csupán azzal, hogy elbeszélő.

Számos írói kérdéseim közül leginkább élen állónak az mutatkozott, hogyan lehet a hagyományos, élet-elbeszélésre, történetmondásra alkalmas műfajban arról szólni, hogy nincs történet. Persze azt kétféle úton teszem. A ffagmen- tálással: meg kell találnom azt a legkisebb részt (mozaikkockát) amelyben már nincs benne a nő, a főhőseim párja, miközben az egész regény másról sem be14