Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Géczi János: Veszprém-esszé
felügyeli a javaimat, hogy a másik szomszédom felesége egy hónapja meghalt. Ugyan nap mint nap találkozhattam korábban a visszahúzódó természetű házaspárral, és a köszönésen túl tíz év távlatában sem alakult ki jószomszédi viszony köztünk, azonban számomra sem tűnt föl, hogy nem látom sosem az asszonyt. Amikor a kert hegyoldali falán átemeltem a gazt, a növényi törmeléket, hogy az avaron roskadjon meg s korhadjon el, többször is eszembe jutott: nem tudom elfeledni sem azt az éktelen jajveszékelést, amelyet akkor csapott, amikor a hegyoldal korhadt fáit vágták ki az azzal megbízott szakemberek, sem az észbontó logikájú káromkodását, a szidalmat, amellyel falépítő mestereimet fogadta, hogy a törmeléket nem pucolták el maguk után kellő időben, sem azt a átkozódást, amellyel engem halmozott el, miután a nyese- déket nem a kukába tettem, hanem az erdőben terítettem el. Másrészt, jobb pillanatában, az Ostromlépcső felújításakor az udvarukra behurcolt két vöröskő lépcsőt nekem ajándékozta, ezekből képeztem aztán az árnyékkedvelő cserepes növényeim számára nyárra padot, elkérte a kihajításra ítélt bazsarózsatöveket és leanderbokrokatj arról nem is szólva, hogy férje számára engedélyezte, hogy a várpalotai MAV-telepről teherautójával hozzám szállítsa a megvásárolt, leselejtezett talpfákat, s azokat daruval átemelje a kőfalon, feldolgozásra fölhalmozza. A szíve vitte el, mondja a szomszédasszonyom, aki ugyancsak ezen a napon tudta meg az eseményt, s hozzáteszi, a szomszédok felnőtt lányától. Én sem vettem tehát semmit sem észre - holott, amikor az édesanyja halt meg, egykor, éjjel, a halottszállítók kerti párbeszédét is hallottam a fal túlsó oldaláról. Új házlakó voltam, minden kerti neszre felébredtem éjjel, legyen az róka lo- holása a fák között, a szajkók hajnali perlekedése vagy a hegyoldalon lassan leereszkedő kő zaja. A szíve? - hitetlenkedtem, és eszembe jutott a második asszony, akivel sok időt éltem együtt, aki letörte a fogas kalaptartóját, csupán azért, mert szíve állapota fölötti izgalma éveken keresztül nem csillapodott. Majd pedig saját szívem, amely a harmincas éveim közepén rakoncátlankodott, s okozta éveken áthúzódó fóbiáimat. Úgy múlt ki a városból, az utcából, a házából, amelyben egy teljes életet eltöltött, hogy a szomszédja, azaz én, aki mást sem teszek, mint tapasztalatokat gyűjtök, sem észleltem a hiányát. Remélem, a kutya, amely némán kóborol az egyre nagyobb gazt nevelő udvarukon, és csak akkor csahol fel, ha a kertemben kapirgálok és zajt csapok, emlékszik még darabig rá, és néhány évig lesz, aki gondozza helyette a cserepes növényeket és lekvárt főz a bőven termő barackfa leves terméséből. Közönyömből megrökönyödésem sem billent ki. Nem kerültem ezzel az asszonnyal viszonyba, holott életem helyszínének peremén élt. Bár néma és nyom nélküli élete rémülettel tölt el, részvétet nem ébreszt bennem. Holott sajnálom, hogy közönyös és irgalmatlan vagyok. És nyilván holnapra ezt is elfelejtem. Helyivé váltam. A városban eltemettem néhány embert. Köztük olyanokat, akik hozzám közel állóak voltak, s olyanokat, akik ha nem is voltak barátaim, de kedveltem, nóta 11
