Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Géczi János: Veszprém-esszé

meder alján található valami, mint szúnyognevelő pocsolya, árok mélyén pos- hadt víz, vagy, ha nagyotmondóan akarunk fogalmazni, mint a tizenegy hónapig árokként létező folyást egyetlen dús májusi időszak miatt pataknak nagyító, az egyetlen nyár közepi árvizes napja miatt folyammá tágító helyiek szerint: tocsogó. Tocsogó, libáknak és kacsáknak kedves állóvíz.

Az én házam a Séd völgyének azon részében épült, amelyet Buhim-völgynek neveznek, éppen ott, ahol két héttel később érkezik a tavasz, mint a város magas dombjain, és két héttel hamarabb köszönt be a senkire tekintettel nem lévő tél. Amúgy pedig a ködös napok számánál számosabb a hűvös napoké. A Séd azonban nincs közel, de olyankor, ha kotorják a medrét, vízi cickányok, patkányok és nutriák költöznek a kertembe - persze, arra a rövid időre, míg meg nem orrontják, hogy kutyákkal kell osztozkodniuk a téren.

A Séd völgyében nem csupán a vár alatt él az ember, már ha él, de a város alatt, és idelenn nem pusztán az időszámítás és az időjárás az eltérő, de az emberek sem azonosak a fenn élőkkel: származásukra nézve semmiképpen sem. Egytől-egyig betelepülők rejtőznek bennünk, azaz gyüttmentek, akik elélik a levegőt a tősgyökeres polgárok elől, majd pedig a nyomorúságot maguk mögött hagyva elszelel- nek innen. Hasznunk kétségtelenül akad, miért is ne lenne egy orvosnak, ügyvédnek, vállalkozónak, mérnöknek, tanárnak, csak a helyi értékünk más; nem tudjuk, mitől Szerelem-sziget a Séd egyik szakasza, ahol ugyan nem ágazik ketté, így tehát nem is forr majd össze a két ágra szakadt patak, nem ismerjük a székesegyházi palota méhesének kápolnáját, nincs helyi múltunk, legfeljebb hasznunk. Legfeljebb azt tudjuk, hogy júniusban mikor és hány rövidke éjjel villognak kékes fényű potrohvégükkel a szentjánosbogarak a Benedek-hegy déli oldalán, hol teremnek a legnagyobb páfrányok a Laczkó-forrás közelében, amelynek levelébe tekerve másnap is frissen marad a balatoni hal, hol érdemes megmászni a sziklát, ha valaki függőlegesen igyekezne az égbe, avagy a mélybe verni magát. Másrészt, mert Veszprém megalapítása óta kézművesek lakta hely, kutak és a Séd vize köré települt mindenki, ha már a várban nem élhetett: csapók és szűrcsapók, tímárok, bognárok, pintérek és molnárok alacsony homlokú házai kuporogták körbe a szeszélyesen kanyargó eret, legfeljebb a csizmadiák, a csu- torások, a szabók, a kőművesek, bádogosok és szobafestők kényelmesedtek el, maradtak a dombtetőkön, vagy ha oda már nem férhettek el, a domboldalakon. A gyáripar is a mélybe húzódott, a kékfestők, az olaj- és szappankészítők, a kötött- és szövöttárut előállítók mindegyike munkája miatt óhatatlanul a víz közelébe húzódott, ahonnan nem látszik a Bakony, és az égből is csak annyi, amennyi a szurdokok két pereme közé ékelődik.

A vártól nem, de a helyiektől idegen bármi, ami teátrális. Ezért rossz többnyire a színház. Ezért somolyognak halála után a langaléta, cowboy-kalapjával nehezékhez jutó, borospoharak között élt rendezőn, akinek hamuporát, hiszen avantgárd gesztusaihoz híven így rendelkezett, az élettárs a viaduktról szórta szerte; hamvából hiába is hull a sziklarésbe, ha ott, a szüntelen kővájó szél miatt, nem ülhet meg, s nem gyökerezhet bele se fűcsomó, se elterpedő harangvirág.

Egyik nap mondja szomszédom asszonya, aki, ha megkérem, örömmel ad ételt üres házamat, növényeimet s a telket őrző kutyáimnak, azaz gyakran

10