Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Géczi János: Veszprém-esszé
pék ki, a másik, a középen eltört, a töréspontban megcsavart C-alakú, e teraszt köti össze a kert fölső szintjével, ahol a sarokban, az öreg hárs alatt fekete szemű Izabella szőlővel befuttatott lugas - olvasóhelyem - gubbaszt és rejtőzik. Föl és alá járok a kertemben és élvezem a nem városi zajt. Itt vannak mindjárt a vörösbegyek, amelyek télen csapatban, nyáron családosán repesnek a hegyet megtartó betonfalat befonó vadszőlő és a szederbokor bonyolult indázata között, zsivajgó tollas népség, s itt a szüntelen tevékenykedő fekete rigók, akik sosem tudják eldönteni, hogy fenevadakra jellemző zajt okozva a száraz avar leveleit forgassák-e át, vagy a kőbe vájt teknő vizét fröcsköljék széjjel. A kutyák úgyszintén megtalálnak e kertben, hol az egyik, hol a másik, hol mindkettő ott sündörög körülöttem, vakogva békát keresnek, szükségtelenné vált, fészekből kirakott madártojáshéjat, vagy az éjjel beugrott, a kertben csupán a szagát felejtő rókát. A kerten túli várossal nincs sosem bajom. Elég, ha közénk áll a kertfal, és az se zavar, hogy e kőrakás fölött mindazt látom, amely számomra a falon kívül még terhes volt. Laza vagyok, kicsi és könnyű, képes arra, hogy föllépjek az alattam elvitorlázó felhőfoszlányra, ráhasaljak az átlátszó húsú levegőre, vagy telekhatáron álló műemlékház eresze alatt kikelt fecske lábába kapaszkodva átsuhanjak a Séd fölött, hosszában végigszálljam a némely pontján kanyonszerű Buhim-völgyet. Nincs előttem akadály. Velem vajon van-e baj, amikor a kertemben kószálok? Sosem gondoltam arra, hogy lámák vagy megleshetnek, mindeddig senki nem figyelmeztetett hiányos öltözetemre, bár lebet, azért, mert olyankor korán reggel van. Hajnalban senki sem jár gyalog, senki nem mászik lépcsőt. Helyi embert sosem láttam benézni a hegyoldalra kiterített kertemre, igaz, olyat sem ismerek, aki olvasta volna azokat a könyveket, amelyek számomra kínálják fel Veszprémet. A várost a lépcsők tartják egyben. Éppen úgy, mint a falra futó vadszőlő fogja egybe, s nem engedi darabokra esni, a házat. Lépcsők támaszkodnak a várhegyre több oldalról, mint vörös szemű láncok, kötözik és erősítik meg a palotákkal és minden egyéb építménnyel megrakott sziklát. S persze a sziklaoldalakat és sziklatöveket ugyancsak, ahová itt és ott apró, illetve annál is kisebb házak kuporodtak. E lépcsőkön vonulnak fel és le a turisták és a honos városiak. A messzi vidékről erre kóborlók a várhegyet körbeölelő dombok gerincén haladó, pislogó sárgaszemű villanyrendőrök tekintetétől felügyelt utakon közlekednek, többnyire autóval. Esetleg autóbusszal. Jó ebben a városban kószálni, ahol, ha az Ostromlépcső környékét elhagyom, már nem ismernek meg, és hagyják, hogy úgy létezzek, mint az a kötöttségei alól felszabadult turista, gallyáról levált, kóbor falevél, vagy lézengő lovag, akit bár a szeme vezet, a tekintete mégis a pányvájára fogta. Vagy egy pulikutya vezeti, akihez egy póráz köti. Isztria legnagyobb egyházi építményének, Rovinj barokk templomtornyának csúcsán a vértanúasszony Eufémia irdatlan méretű szobra áll, karjaival egy hajókormányt ragad meg éppen s fogja-öleli magához. Biztosan kell kormányoznia a hívők sorsát a templomnyi hajóban. A széljárástól függően forog, 7
