Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Géczi János: Veszprém-esszé

A városban, amely egyszer csak idegenné válik, kizárólag turista szemével láthatóvá, jó, ha van az embernek egy helye, ahová elvonulhat, ha fájni kezd hajtöve, piros foltok nyílnak felkarja belső, mellkasa felé eső oldalán, és terhessé válik akár az utcai forgatag, akár pedig, mert többnyire ilyen ez a hely, a kietlen sok út és a terek. Másoknak lefüggönyözött szoba, belakott otthon kell, számomra kert, amelyben senki sem tud szemmel követni, senki ember nem tud megszólítani. Megnyugtató, sőt örömöt okoz két ház között eltűnni, leereszkedni a lépcsőn egy meredeken lejtő utcára, amelynek jobb oldalán piros haikut lehet elolvasni az egyik ház faláról, a másik oldalán álló épületben pedig, amelynek szinte valamennyi szintjére be lehetne lépni a meredek hegyoldalról, egy pálinkákban tudós költő lakik, majd balra véve az irányt, újabb, immár akkurátusán megfaragott vörös kőből épült lépcsősoron lépdelni, aztán végleg eltűnni a magas kertfal mögött, kinyitni a nehéz fakaput, amelyre felülről árnyát terítő lőne borul.

Belépek az épületekkel s a végén az úsztatott betonból öntött támfallal körbevett kertbe, amely zártsága ellenére sem komor. Talán erősebbek a fények és az árnyékok benne, mint errefelé máshol szokás. Hunyorgok, megkeresem az éppen önmagát hangsúlyozó és virágába borult rózsafát, a nyurga bambuszok előtt a szárnyas kisfiú bronzalakját, látom, a hegyoldalamban megint csak több fény nevelkedett, s mint elöntött cserépedényből, a kőlépcsőre is jutott belőle egy-két tócsa. A kert csöndben fogad: a belépésemkor maga a csend. Egy perc múlva azonban mindig hangos.

A kert és a város, bár nem örülök neki, nem tehetek ellene, rokon abban, hogy mélység és magasság közében található. Sok európai város olyan módon épült meg, hogy perspektíváját megnövelve horizontálisan és vertikálisan terjeszkedik. Persze, vannak végletek: Velence lakói nem ismerik a vakondtúrásnyi halmokat, azok oldalának lejtését, így az előre dőlő testtartást sem, hacsak nem a kanálisokon átívelő hidakról lelépéskor. Marrakes is lapos, azonban látható a távolban egy hegység, az Atlasz. Kína városai is laposan állnak, csak a hegyeket engedik nagyon közel a településekhez. Az Alföldre épült Szegednek azonban bőséggel jut a mélység-magasság játékából: a Tisza vízszintjének változása minden nap más tengerszintet ad, így szólítja fel új és új megméretésre a lakókat. Európa városainak többsége ismeri a dombhátakat, a lejtőket és kapaszkodókat, de ha már a szerpentineket, akkor bizonyosan a lépcsőket is. Veszprém, annak ellenére, hogy nincsenek hajtűkanyaros utcái, lépcsőkben bővelkedik.

Lépcsőt járva, lám, az ember könnyen jut metaforákhoz. Keresztény közegben keresztény jellegűek lesznek ezek, s többnyire a saját szenvedéstörténetéből és az ahhoz kapcsolódó hagyományból származnak, ha pedig muszlim, taoista, konfuciánus vagy buddhista a lakosság, akkor olyan karakterű. A fenn és a lenn közötti átmeneteket naponta többször meg lehet így tapasztalni. A lépcső minduntalan arra emlékeztet, hogy élek, működik a tüdőm, szaporán pulzál a szívem, látok, hallok és képes vagyok járni. Hálás lehetek a lépcsőknek, magas fizikai és szellemi térrel jutalmaztak meg, anélkül, hogy ezért ellenszolgáltatást kérnének, s így vagy úgy fizetnem kellene.

A kertemnek két lépcsője is van: az egyik a mélyudvarból a kertfal mentén emelkedik fel a teraszra, amelyre a függőhídon át a tetőtéri könyvtáramból lé6