Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8.szám - Patak Márta novellái

Hiába mondták a ház lakói, az ügyvédnő eleinte úgy volt vele, mint mindnyájan vagyunk, amikor igyekeznek lebeszélni bennünket valamiről, hogy kár erőlködnünk, úgysem fog menni, fölöslegesen ne kísérletezzünk, de mi mégis megpróbáljuk, hátha, és egy-egy pillanatra szinte biztosak vagyunk benne, hogy nekünk akkor is sikerül. Az ügyvédnő kitalálta, szép szóval és észérvekkel fogja rávenni a térdpapucsos nőt, hogy menjen be a hajléktalanszállóra. Nem mintha őt különösebben zavarta volna a jelenléte, hiszen jószerivel nem is látta: mire megjelent az árkádsarokban, ő már többnyire rég otthon volt, vagy ahol éppen dolga akadt. Nem, nem ezért, hanem puszta szánalomból, emberbarátságból, embertársi felelősségből - maga sem tudta volna pontosan megmondani, miért, de valahogy úgy érezte, az irodával együtt a térdpapucsos nő sorsa is az ő kezébe került.

Aznap reggel, amikor először megjelent, az újságot félretolta, maga elé húzta a kávéját, és gondolatban sorra vette, mi lesz a napi teendő. Átlapozta az aktákat, és az első ügyfél anyagához visszatérve kavargatta tovább a kávéját. Sima adásvétel. Nem lehet vele semmi gond. Maga elé húzta megint az újságot, ám a címoldalon sem jutott túl, amikor halk kaparászásra lett figyelmes. Ahogy ült, az íróasztal mögül éppen rálátott az ajtóra, és hirtelen végigfutott a hideg a hátán, annyira meglepődött a térdpapucsos nő vigyorgó ábrázata láttán. Orrát és egyik kezét az üvegre nyomta, a másikkal meg a kilincs felé nyúlkált. Mókásan forgatta a szemét, ám az ügyvédnőnek valahogy most nem volt kedve mulatni rajta. Alig egy pillanattal a borzongás után egész testében jéghideg veríték lepte el, és hirtelen úgy belenyilallt térdébe a fájdalom, hogy felállni sem tudott szinte. Az asztalban megkapaszkodva erőt vett magán, de úgy érezte, minden lépésnél megbicsaklik a térde, ahogy rogyadozó léptekkel elindult az ajtó felé. Mikor a térdpapucsos nő meglátta, hogy az ügyvédnő feláll, ösztönösen hátrébb húzódott.

Egy-két másodperc alatt meg lehetett tenni azt a néhány méternyi távolságot az ajtóig, az ügyvédnő azonban már félúton is szinte biztos volt benne, hogy csak álmodik, hiszen kívülről kezdte látni önmagát, amint súlytalan léptekkel felemelkedik, lába kimegy alóla, és a levegőben úszva lassan a térdpapucsos nő felé üuí, aki, mm dia iáuiaiaiiau erő húzná, nem engedi közelebb magához, tartja a távolságot, ahogy közeledne, úgy hátrál előle, ugyanolyan súlytalanul úszva, ahogy ő maga is. Félúton eszmélt, megrázta a fejét, és átvillant benne, hogy talán megtorpanhatott, megijedhetett a térdpapucsos nő hirtelen mozdulatától, amikor meglódulva rántott egyet a nyakán, miközben hátralépett az ajtóból.

A küszöbig sem jutott el, mire a térdpapucsos nő sarkon fordult, és kissé oldalazva olyan gyorsan elkotródott, hogy mire az ügyvédnő kinyitotta az ajtót, már az árkád utolsó oszlopa mögül vigyorgott rá, aztán furcsa mozdulattal félkézre billent, és alfelét rázva teli torokból kiabálta a kővé dermedt ügyvédnő felé:- Térdpapucsot vegyenek! Térdpapucsot vegyenek! - majd ugyanazzal a mozdulattal átgördült a sarkon a másik utcába, és eltűnt az ügyvédő szeme előtt, aki egy darabig állt tanácstalanul, kezét az ajtókilincsen tartva, mintha egyedül abban találna biztos kapaszkodót.

Az eset óta az ügyvédnő előtt minden reggel ott lebegett a térdpapucsos nő vigyorgó ábrázata az ajtóban. Egészen addig, amíg az első ügyfél meg nem je130