Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8.szám - Patak Márta novellái

vai, mondatai sokkal hamarabb átköltöznek a szótárába, mint aki az anyjától távol él. Majd hozzá is öregszik, s végül szinte nyomtalanul eltűnik az tizennyolc-húszévnyi korkülönbség, ami elválasztja őket egymástól.

Estike és Estike néni. Magamban így neveztem el a két asszonyt.

Eleinte, amikor még a faluban a termetes, mackónadrágos postásasszony egymaga hordta a levelet meg az újságot rozoga kerékpárján, hatalmas barna táskájában, őt faggattam, mert a postás mindent tud, kivált faluhelyen: miért csak este látni ezt a két asszonyt, napközben soha, mi az a nagy titok, amit rejtegetnek a falu elől, mert biztos voltam benne, hogy valami súlyos dolog állhat a rejtély hátterében. A postásasszony lopva körülnézett, majd jelentőség- teljesen csak annyit felelt: kikeresztelkedett zsidó család. Kihaltak a többiek, csak ez a két asszony maradt, ezek meg nemigen állnak szóba senkivel.

Később azt is elmesélte, hogy Estike nagyapjának boltja volt, vegyeskereskedés, igazi falusi ultramarin, volt abban minden, a csikótűzhelytől a velőborsón át mindenféle vetőmagig és fűszerig. Aztán jöttek a nehéz idők, az öregéket államosították, odalett a bolt, a hatalmas villa, szinte minden vagyonuk, s a kis öregúr már csak kívülről nézhette volna, hogy a nagyhangú rác boltvezető hogyan teszi tönkre, amit ölébe pottyantott az új világ rendszere. De nem nézte, nem nézhette, mert nem sokáig bírta. A nagy változás után ágynak esett, nem evett, nem ivott, s végül bele is halt a bánatba, hogy így kellett ebek harmincadjára jutnia a háborúból megmentett családi vagyonnak. Pedig milyen rendes ember volt! Az idősebbek még ma is emlegetik, hogy az ő boltjából üres kézzel senki sem távozott. Akinek nem volt pénze, az vitte hitelbe, s ha legközelebb ment, hogy kifizesse, még kamatot sem számolt föl neki. Igaz, nem nagy tételt vittek: egy-egy kiló cukrot, lisztet, élesztőt, ami éppen hiányzott az éléskamrából; pedig hát, sok kicsi sokra megy. Am amíg ő volt a boltos, pénzszűke miatt senki sem éhezett a faluban, mert aki a megbeszélt időre nem tudott fizetni, azzal ledolgoztatta a portéka árát. De arra ügyelt, hogy ne kelljen röstelkednie, senki ne vegye észre, nehogy megszólják érte a faluban. Mindig úgy intézte, mintha ő kérne szívességet.

Az öreg fűszeres tehát nem sokkal élte túl az államosítást, az özvegye pedig a gyászév leteltével férjez ment a párttitkárhoz. Az édesapja emlékét elevenen őrző lány, Estike néni, aki a maga tizenhét évével akkor már szinte eladósorba lépett, nem nézte jó szemmel édesanyja választását, úgyhogy ő is a házasságba menekült. A vékonyka, csenevész teremtés hozzáment abhoz a hatalmas termetű, nagyhangú, szakállas matrózhoz, aki velük szemben lakott a szüleivel. O volt az első férfi talán, aki nőként tekintett Estike nénire, s rövidke együttlétük ideje alatt szó szerint a tenyerén hordozta, tejben-vajban fiirösz- tötte. Jó másfél évvel a házasságkötésük után, Estike épphogy megszületett, a matróz is eltűnt, mikor hajótörést szenvedtek az Egei-tengeren, Parosz partjainál, mert a tengerjáró megfeneklett egy sziklazátonyon, miközben a parton az emberek kétségbeesetten szaladgáltak föl-alá a kikötőben, hogy nem tudnak rajtuk segíteni. A hajó a szemük láttára süllyedt el, déli fél tizenkettőkor, a teljes legénység és a rakomány is odaveszett. Estike néni először csak egy táviratot kapott, hogy a hajózási társaság saját halottjának tekinti elhunyt férjét, aztán egy kisebb csomagban, gondosan összehajtogatva, hazaküldték a

124