Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8.szám - Patak Márta novellái
matróz minden személyes holmiját, amit a társaság trieszti székhelyén találtak utána a raktárban. Azt a picike aranyórát is, bársonybélésű, barna dobozkában, amelyet Estike néni attól fogva szinte éjjel-nappal visel, és ha pontosan fél tizenkettőt mutat, amikor rápillant, mindig elsiratja a férjét gondolatban. Aztán kártérítés címén kapott még egy nagyobb összeget, de hogy az özvegyi nyugdíján felül utána miből éltek az elmúlt jó negyven év alatt, azt a mai napig senki sem érti a faluban, mert Estike néni az olvasáson kívül soha nem értett semmihez, és szinte ki se tette a lábát a szülői házzal szemközti manzárdszobából. A postásasszony szerint, aki bejáratos volt hozzájuk, Estike néni apai nagybátyja látta el őket mindig, még most is, abból telik szakácsnőre, mindenesre, mert annak Amerikában annyi pénze volt, hogy még Estike unokájának se lenne anyagi gondja életében, ha született volna gyermeke. Estike néni maga ugyan nem mutatkozott, Estikét viszont rendesen járatta óvodába, iskolába, kikísérte a kapuig, mindig megvárta, amíg odaérnek a felső utcából is a gyerekek, csak utána vonult el a könyveihez. Szívesen elengedte volna az osztálytársaival, ahová csak mentek, kirándulni, szórakozni, de Estike már kislánykorában is inkább csak otthon szeretett lenni, mert jobban kedvelte a madarak, kutyák és macskák társaságát, mint az osztálytársaiét. Gimnázium után járt még egy évig az egyetemre is, aztán hamar belátta, hogy nem neki való ez a sok fölösleges tudás, mert amit ő szeretne tudni, azt itt sosem fogja megtanulni. Senki sem értette a faluban, hogyan tölthet ennyi időt összezárva anya és lánya, nap mint nap együtt vannak, mikor sokszor heteken keresztül színüket se látni a ház körül. Pedig Estike és Estike néni szigorú rend szerint, egymástól függetlenül élte az életét, s szinte csak a napi étkezéseknél találkoznak. Estike néni a könyvei közt töltötte a napját, Estike meg az erdőig felnyúló hatalmas kertben, a kutyáival, macskáival beszélgetett, miközben távcsővel figyelte az énekes madarakat, tanulmányozza a keresztes pókokat, sünöket, mókusokat, s mikor tavasszal megjelennek az erdei siklók kicsinyei, órákon keresztül képes volt csodálni őket, amint a sziklakért kövein sütkéreztek, s ha nem szólt ki az édesanyja, sokszor még ebédelni is elfelejtett volna. Abban az évben, amikor Estike otthagyta az egyetemet, ilyen idő tájt, augusztusban költözhettek az erdészék a velük szemközti házba, miután Estike néni édesanyja meghalt, az egykori párttitkár pedig röpke két hónapra rá utánament, és Estikéék eladták a családi örökséget. Magas, jóképű, mosolygós fiatalember volt az erdész, a felesége meg egy tűzrőlpattant, vidám, beszédes asszonyka. Estike az első pillanatban fölfigyelt rá. Mindennap már háromnegyed tizenkettő előtt fülelt a toronyszobában, vagy az erkélyén, leste, mikor kanyarodik le a ponyvás dzsip az erdei útról, s fordul be az utcájukba, s mire lefékezett házuk előtt, ő már lent volt a bukszus bokrok között, s mintha véletlenül épp az újságért menne, kinyitotta hirtelen a kiskaput. A szeme sarkából az erdész felé sandított, várta, hogy a férfi barátságosan üdvözölje, és váltsanak egymással néhány szívélyes mondatot. Az erdésznek egy idő után persze feltűnt, hogy Estike minden alkalmat megragad, hogy szóba elegyedhessen vele, de nem bánta, sőt kimondottan imponált neki. Ha időnként alaposabban szemügyre vette, ahogy férfi a nőt szokta, s amit a nők rögtön észrevesznek, 125