Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8.szám - Patak Márta novellái

matróz minden személyes holmiját, amit a társaság trieszti székhelyén találtak utána a raktárban. Azt a picike aranyórát is, bársonybélésű, barna dobozkában, amelyet Estike néni attól fogva szinte éjjel-nappal visel, és ha pontosan fél ti­zenkettőt mutat, amikor rápillant, mindig elsiratja a férjét gondolatban. Aztán kártérítés címén kapott még egy nagyobb összeget, de hogy az özvegyi nyug­díján felül utána miből éltek az elmúlt jó negyven év alatt, azt a mai napig sen­ki sem érti a faluban, mert Estike néni az olvasáson kívül soha nem értett sem­mihez, és szinte ki se tette a lábát a szülői házzal szemközti manzárdszobából. A postásasszony szerint, aki bejáratos volt hozzájuk, Estike néni apai nagy­bátyja látta el őket mindig, még most is, abból telik szakácsnőre, mindenesre, mert annak Amerikában annyi pénze volt, hogy még Estike unokájának se len­ne anyagi gondja életében, ha született volna gyermeke. Estike néni maga ugyan nem mutatkozott, Estikét viszont rendesen járatta óvodába, iskolába, kikísérte a kapuig, mindig megvárta, amíg odaérnek a felső utcából is a gyerekek, csak utána vonult el a könyveihez. Szívesen elengedte volna az osztálytársaival, ahová csak mentek, kirándulni, szórakozni, de Estike már kislánykorában is inkább csak otthon szeretett lenni, mert jobban kedvel­te a madarak, kutyák és macskák társaságát, mint az osztálytársaiét. Gimná­zium után járt még egy évig az egyetemre is, aztán hamar belátta, hogy nem neki való ez a sok fölösleges tudás, mert amit ő szeretne tudni, azt itt sosem fogja megtanulni. Senki sem értette a faluban, hogyan tölthet ennyi időt összezárva anya és lánya, nap mint nap együtt vannak, mikor sokszor heteken keresztül színüket se látni a ház körül. Pedig Estike és Estike néni szigorú rend szerint, egymás­tól függetlenül élte az életét, s szinte csak a napi étkezéseknél találkoznak. Es­tike néni a könyvei közt töltötte a napját, Estike meg az erdőig felnyúló hatal­mas kertben, a kutyáival, macskáival beszélgetett, miközben távcsővel figyelte az énekes madarakat, tanulmányozza a keresztes pókokat, sünöket, mókuso­kat, s mikor tavasszal megjelennek az erdei siklók kicsinyei, órákon keresztül képes volt csodálni őket, amint a sziklakért kövein sütkéreztek, s ha nem szólt ki az édesanyja, sokszor még ebédelni is elfelejtett volna. Abban az évben, amikor Estike otthagyta az egyetemet, ilyen idő tájt, au­gusztusban költözhettek az erdészék a velük szemközti házba, miután Estike néni édesanyja meghalt, az egykori párttitkár pedig röpke két hónapra rá utá­nament, és Estikéék eladták a családi örökséget. Magas, jóképű, mosolygós fiatalember volt az erdész, a felesége meg egy tűzrőlpattant, vidám, beszédes asszonyka. Estike az első pillanatban fölfigyelt rá. Mindennap már három­negyed tizenkettő előtt fülelt a toronyszobában, vagy az erkélyén, leste, mikor kanyarodik le a ponyvás dzsip az erdei útról, s fordul be az utcájukba, s mire lefékezett házuk előtt, ő már lent volt a bukszus bokrok között, s mintha vé­letlenül épp az újságért menne, kinyitotta hirtelen a kiskaput. A szeme sarká­ból az erdész felé sandított, várta, hogy a férfi barátságosan üdvözölje, és vált­sanak egymással néhány szívélyes mondatot. Az erdésznek egy idő után persze feltűnt, hogy Estike minden alkalmat megragad, hogy szóba elegyedhessen vele, de nem bánta, sőt kimondottan imponált neki. Ha időnként alaposabban szemügyre vette, ahogy férfi a nőt szokta, s amit a nők rögtön észrevesznek, 125

Next

/
Thumbnails
Contents