Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8.szám - Patak Márta novellái

azóta ilyen igényes, amióta eljár takarítani mindenféle házakhoz, mert amit ott meglát, az rögtön kell neki is. Képes azért plusztakarítást vállalni, hogy vehessen egy új botmixert. Mintha a régi nem ugyanazt tudná. Pap József nem szól érte, csak vegye, ha annyira akarja, főleg, ha az árát is megkeresi, mert amíg ennivalóra, tüzelőre, cigarettára meg arra a néhány felesre és sörre jut, mit bánja ő, hogy Piroska mire költi a pénzt, amit pluszban előteremt. Nem élnek rosszul, náluk sokkal rosszabbul is élnek emberek. Kenyeret, süteményt visz haza a pékségből, arra sose költenek, szenvedélye nincs, futballmeccsre nem jár, tekézni se nagyon szeret, kártyázni nem kártyázik, megissza a magáét, ez igaz, de berúgni sose rúg be, a pékségből is legfeljebb óránként-másfél óránként lép át a kocsmába, gyorsan megissza a sört meg a felest, elszívja a cigarettát, összevissza tíz perc az egész, és már megy is vissza. Tizenegy-fél tizenkettő után, mikor bezár a kocsma, meg már egyáltalán nem iszik, reggel hatig elvan, hazafelé is csak az állomás büféjében dob be egy felest meg egy sört, a hat harmincas hévet azonban így is mindig eléri, na meg persze náluk a kocsmába is beugrik, mikor leszáll, de csak egy felesre meg egy sörre, annál többet sose iszik, és reggel hétkor már legtöbbször alszik, igen ritkán fordul elő, hogy összeakad valami cimborával, és délig elmarad.

Leszáll a hévről, mert megérkezett, indul a büféhez, és elhessegeti magától a gondolatot, nem is érti, mit akar a felesége azzal a Fallóskúttal, meg az ördögharagja fürdőjével, mikor örül, ha az egyetlen szabadnapján pihenhet, még a felesre meg a sörre is csak nyáron ugrik át a kocsmába, télen örül, ha nem kell kitennie a lábát a szobából.

A titkárnő visszalátogat

Beköszönt, hogy jó napot kívánok, aztán csak állt tétován az ajtóban, mint aki a küszöbben meg az ajtófélfában keres kapaszkodót, rebbenékeny tekintete megállapodott az odabent önfeledten beszélgető három fiatal nőn, akik olyan otthonosan mozogtak abban az irodában, mintha örök időktől fogva ott ülnének, ő meg zavarában azt sem tudta, merre nézzen, mert úgy érezte, még a lélegzetvételével is megtöri itt ezt az új rendet.

Az asztalokra, polcokra siklott a tekintete. Az egyszerű vonalú, modern, szürke irodabútorok, az acélkék huzatú, fekete forgószékek, a görgős konténerek, a katonás rendben sorakozó, évek szerint felcímkézett, műanyag borítású, ormótlan, tengerészkék lefűző mappák, a feldolgozásra váró anyagokat tartalmazó irattartó papucsok, ötféle színben, a hétnek mind az öt munkanapjára, a sokrekeszes, automatikusan pihenőre álló, narancssárga lámpával világító fénymásoló, a sarokban a pici számítógépasztal, hangtalanul gördülő fiókjaival, rajta a hatalmas, vékony monitor, melyen olvashatatlan felirat kúszott fel szabályos időközönként a bal sarokba, aztán, mintha a semmiből jönne elő, hirtelen ott termett középen, és megint végigsuhant a képernyőn.

Alig jött ki hang a torkán. Udvariasan néztek rá, kicsit kérdőn, mint aki nem érti, miért áll még mindig ajtóban. De ő nem tudott mozdulni. Mintha a

121