Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8.szám - Patak Márta novellái
lába megtagadta volna az engedelmességet. Nem akarta beljebb vinni abba az irodába. Ha a magafajták elé kerül, kicsit szabadkozott volna, amiért az eső miatt nem tudott rendesebben felöltözni, de itt nem tartotta fontosnak, mert miután elrebegte, miért jött, a három nő fellélegezve mutatott szinte egyszerre a pici számítógépasztal felé pöttyösre hímzett, élénk színű, műkörmös kezével, mikor látták, hogy nem ügyfél, nem szorul segítségre, egyedül is el tudja intézni a nyomtatást. A támlájánál fogva óvatosan kihúzta a széket, s ahogy odaült az asztal elé, futó pillantást vetett a távolban magasló hegyre, pedig ezt szerette volna elkerülni. Mielőtt a monitorra nézett, végigszaladt benne, hogy hányszor csodálta innen, ebből az ablakból azt a szelíd lankákkal szabdalt hegyhátat, melyet legjobban ősszel szeretett nézni, mikor már be kellett gyújtani a fekete vaskályhába, mert bár a juharfélék okkersárgán, citromsárgán és a vörösnek minden árnyalatában pompázó leveleit még nem csípte meg a dér, még nem hullottak le, de azért az irodában üldögéléshez már hideg lett volna az október. Lenézett a dorozmás asztallapra, eszébe jutott a súlyos tölgyfa íróasztal, látta hajdani önmagát, amint lehajol, kinyúl oldalra, és előveszi a pecsétet a lomha mozgású, öblös fiók mélyéről, ahol gondosan el volt különítve minden: radírgumi, javítófesték, pici számológép, tűzőgép, iratlyukasztó, gemkapocs, ceruzák, alatta a fejléces borítékok, legalul pedig az írógépszalagok, aztán később a szalagok helyén a festékkazetták és javítószalagok. Mindent eladtak, elvittek, elárvereztek. Egy szék se kellett a régi bútorok közül az új vezetőnek. Hallotta, hogy árvereznek, még gondolkodott is, meg kéne venni az íróasztalát, de elhessegette magától az ötletet, hogy úgysem tudná hová tenni, különben is, az íróasztal az irodához tartozott. Mihez kezdjen vele otthon. Tűnődve lehúzta a sapkát a valószínűtlenül kicsi adathordozó ceruzáról, mielőtt bedugta volna a számítógépbe, és arra gondolt, húsz év, milyen hosszú idő, itt meg olyan, mintha nyomtalanul eltűnt volna. Próbálta felidézni akkori önmagát, odaképzelte maga mögé a községháza barátságosan duruzsoló vaskályháját a decemberi sűrű hóesésben. Ha emlékeznie kell, mindig a vaskályhára emlékszik majd vissza ebből az irodából, meg a hatalmas tölgyfa íróasztalra. Megkereste a motivációs levelet, megnézte, milyen lesz majd kinyomtatva, még egyszer át se olvasta, mert gyanította, úgyis összetépné, s ahogy a lézernyomtató hangtalanul kiköpte azt a soványka oldalt, csüggedten hátrasandított, mintha attól félne, a kommunikációs menedzser, a civilkapcsolat-tartó és a kabinetfőnök meglátja, és kineveti majd, hogy húsz év rendezvényszervezői, kulturális menedzseri, kabinetfőnöki és civil kapcsolattartó-kommunikációs gyakorlattal a háta mögött mindössze ennyit volt képes kihozni magából, mikor egy frissen végzett andragógia szakos ennek a sokszorosát is összedobja pillanatok alatt. Miközben a szakmai önéletrajzát nyomtatta, amely még a motivációs levélnél is rövidebbre sikeredett, arra gondolt, ha a főnök élne, milyen más lenne minden! A szatyrából elővette a dossziét, beletette a két példányban kinyomtatott önéletrajzot és motivációs levelet, aztán felállt, visszatolta a széket a helyére, az önfeledt beszélgetésbe merülő kommunikációs menedzser, [civilkapcsolattartó] és kabinetfőnök mellett elhaladva egy pillanatra megtorpant, szinte 122
