Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8.szám - Sümegi György: Tóth Menyhért szobrai

Tóth Menyhért szobrainak az életműbeni helyzetét, műveibe való beágyazottságát figyelembe véve, többsíkú megközelítést kell választanom. A rajzok, festmények sorában próbálom segítségül hívni a szobrok analógiáit, a megrajzol t/megfestett szobrait. Ugyanilyen elsődlegesek az ő szobrokra, plasztikákra vagy ilyen élményeire vonatkozó megjegyzései, nyilatkozatai. Csak legutoljára veszem számításba a szobrairól vallókat, s itt is legvégül az interpretációkat.

Tóth Menyhért írásos hagyatékában5 egy helyen találunk csupán szobrokra, szobrászatra vonatkozó megjegyzéseket. Koszta Rozália festőművésznek Gyulára írott (ám el nem küldött) levelében így fogalmazott: „Múlt okt.-ben jártam Pesten. Láttam Henry Moore angol szobrászt az Ernstben. Nagyon „lefogott”. Nem tudom, láttad-e (?). Történelminek tartom - többet szóban sem igen tudok. Még ennyit: Én ilyen esetben sisakrostélyt veszek fel, és vívok: ki jobban, t.i. szeretném őt legyőzni. Persze nélküle is vívtam és vívok, de a szobrok megérdemelnek minden fáradságot. Mégha más anyaggal is (vászon) vívunk.”6 A vallomás önmagában különös, kitakarja, élesen teszi láthatóvá Tóth Menyhért szándékait. A hazai szobrászokon kívül bizonyosan a levelében említett Henry Moore kiállítás, vagyis Moore plasztikái „fogták le” a legjobban, talán éppen az ő világával ellentétes volta a hiányt, a negatívot plasztikai értékké emelő egyéni leleménye, mindenképpen nagy hatású, expresszív szobrászati nyelve miatt. A Moore-i szobrászat nagyszabású volta mindjárt a versenyzés, a megmérkőzés ősi ösztönét hívja elő Tóth Menyhértből, aki végül is summázóan azt is megjegyzi, hogy a szobrászat minden fáradságot megér, noha más anyaggal (festékkel, vásznon) történik a párviadal. Különös, ám rá jellemző, hogy 16 évvel később egy interjúban makacsul visszatér a Moore-élményére, ám már az értékelés, az összegzés gesztusával idézi föl. „Láttunk [...] olyan idomokat és formát, hogy nincs az a szobrász, aki jobban megcsinálja. [...] Meríteni, tanulni a természettől lehet igazán. Mai szobrásza- tunknak nem az európai szobrászatot kell facsarni. Ezt a citromot, mely Görögországban termett.

Például Henry Moore szobrain a lyukak, hogy a negatívot kivenni. Miért? Tulajdonképpen nem lehet minden pozitív? Ha felnézek az égre, a csillagok között is hézagok, lyukak vannak. De ha egyszer valamikor egymillió év után az ember egymilliószor ennyi csillagot lát, és nem lesznek lyukak és hézagok? Előre kell nézni. Az újabb szobrászatnak meg kell találni egy újabb plasztikát, amely nem lesz átlyukasztva, amely teljes lesz, és tömör lesz. Az egy pozitív plasztika lesz, és minden egyes pólusa pozitív. Úgy, mint a világmindenség”.7 Sajátos Tóth Menyhért-i helyzet: észjárás és bizonyítás. Henry Moore 1961 őszi budapesti kiállítása (Ernst Múzeum) meghatározó hatással volt ugyan rá, mint alkotóra, nagy kihívást jelentett az ő számára, de a friss beszámolójában elsőként csak a Moore-i világgal való küzdelem, a kesztyűfelvétel moccant benne. Idő, jó másfél évtized kellett ahhoz, hogy magukra a művekre véglegesen reflektáljon. Valójában itt érhető tetten legpregnánsabban az a tűélesen pontos önreflexió, amelyben saját plasztikai alkotásait is meghatározza. Az ő szobra: teljes és tömör, minden pólusa pozitív, mint a világmindenség. Talán kissé fellengzősnek hathat mindez, de hozzá kell számítanunk azt, amit Tóth Menyhért az idézett szövegében meg is fogalmazott: a csillagos ég, a világmin109