Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8.szám - Sarusi Mihály: Nép és írás
képest a Kis iratosi falurajz melléktermék? Aligha. A párhuzamos kutatómunka egymást erősítette: a regény megírásához elengedhetetlen kiegészítő tanulmányok sok olyan adatot is fölszínre hoztak, amelyek pontosabbá tették a falurajz készülő fejezeteit, a falurajz részdolgozatain munkálkodva pedig olyan történetekre bukkantam, amelyek elbeszélőként igencsak hasznosíthatók. Az opletány nevű, ma a Kárpát-medencében bizonyára csak falumban, Kisiratoson ismert kártyajátékról a szakma szinte csak annyit tudott, hogy olasz eredetű, az 1800-as évek legelején emlegeti néhány fő- és köznemesi rendű írónk. Leírásához falukutatásomnak köszönhetően jutott a tudomány (a művelődéstörténet, a néprajz, a nyelvészet). Ha csak ennyi újat mutattunk föl, Szobor, 1947 már megérte - gondolja a magunkfajta (természetesen nagyon-nagyon elfogult) hazafi. Ám tájszótárunkat lapozgatva jegyezte meg szögedi irodalomtörténész: jó, nagyon jó, de az lesz az igazi, ha regényt írsz ezen a nyelven! Tehát ha hasznosítom ’szögedi tudásomat’. Nagy kérdés, löhet-e, érdömös-e! Ki érti; az olvasót nem ijeszti-e el az embör a tájnyelvű írással? Tán mégiscsak elég a Magyar Krisztusban már alkalmazott megoldás: jelezni, érzékeltetni e nyelv (az adott nyelvjárás) másságát, ízelítőt adván szépségeiből, értékeiből? Mi használható íróként tájnyelvi tudásunkból? Anélkül, hogy zavaró lenne. Mert tapasztalatom szerint a tisztán tájnyelvi szöveg - a minél pontosabb, tudományosan minél szabályosabb lejegyzés - az olvasó számára elfogadhatatlan, az első mondatok után leteszi azt. 101 Kerényi Jenő: Tóth Menyhért, 1940 körül
