Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8.szám - Sarusi Mihály: Nép és írás

A déli, szögedi, ö-ző (megint más szerint dél-alföldi) nyelvjárást tekintve valamelyes ő-zést tán eltűr a kedves olvasó; akkor, ha mértékkel él vele az ember. A mögötte (mármint hogy ’megette’ a fölfalni valót), adi (nem Ady Endre, hanem az ’adja’ ággyá), főmén (’felmegy’) aligha viselhető el, hogy ellenben a fölmegy, fölkel, föleszi... éppen hogy szerencsés legyen, mert színesíti nyelvünket. A teljes magyar világban gyakori é-zés alkalmankénti jelzése érzésem szerint elviselhető lenne, mert bár a köznyelvinek mondott - valójában szintén tájnyelvi - pestbudai mellett az északkeleti nyelvjárás) nem ismeri az é-zést, a tájnyelvek jó része őrzi a zárt é-t. így a leesött esetleg leírható (lenne) leesettnek, a lemék netán lemegyek nek, a leugrottunk meg úgy, ahogy van. Arról most nem szólva, hogy a mekegő e-ző leesett helyett mennyivel szebb a leesött - az igazságnak megfelelően ’ugyanabból’ az e-ből három különböző hangot jelölő betű lett. (Az é elfogadtatásáért, hál’ Istennek, néhányan már tenni akarnak, az é-zést következetesen lejegyző kiadványok jelennek meg.)

A szögedi nyelvre, így ránk is jellemző néminemű i-zés, gondolom, követhető: a kenyér minálunk lehet öregesen kinyér, ö-zve könyér, a zsellér helyett zsillér, zsöllér, ám a kik tán jobb, ha ’kék’ marad... A kijelentő mód, tárgyas ragozás harmadik személyű -ja, -ják ragja mifelénk -i, -ik: (pl.) látja, látják helyett tói, látik, fogadja, fogadják helyettfogadi, fogadik...Megnevettetjük olvasóinkat, ha az adi(k), fogi(k), mari(k) változatokat kínáljuk adja (adják), fogja (fogják), marja (marják) helyett, de az efféle alakokkal miért ne élhetne a népi avantgárd, a népi abszurd, a népi groteszk író, illetve irodalom? (Éltem is, ifjan, ezzel a lehetőséggel. Az 1970-es években a magamagát zátonyra kormányzó rendszert - röncört - vizsgáló embör (maga az elkövető) költeményünkben így jelenik meg: , „...hízott látó / pisla szöme / tél-túl révedözget / láti, báni, sajdíti / eztet a nagy léket”.) Ha a modernisták az elmúlt száz évben eljuthattak a szerintük költői műnek számító tótágas-mutatványig, mi miért nem tapogathatjuk ki - tolhatjuk kijjebb - (abba alaposan belémerülve) a magyar íróiköltői nyelv népnyelvünk felőli szélső határát?

Az említettek alaki (ejtésbeli) tájszavak. Ahogy a Keresőn is (Keres városában szolgált románkatonaként a nagybátyám), az éccaka, a píz, pe'z, a vófe'ny, a kalány, gyütt, s még mennyi szó. A jelentésbelieket tekintve az ejtésbeli sajátosságokat nem számítva igencsak hangulatot tud teremteni például a lehány (a valódi lehán/lehány hejött, akarom mondani helyett), ami nálunk ’lerak’, a megkeresztel, megbérmál, megken (mökkörösztöl/mögkörösztöl, mögbérmál, mökken), amely megver, elnáspágol jelentést is bír. Aki rá se parittyáz, az rá se hederít valamire, aki vélekszik, az nem véleményt mond, hanem emlékszik, a dajka, édö(z)s dajkám édesanya - például. A valódi tájszavak - már csak azért is, mert ezek azért nem olyan számosak - jó része nyugodtan leírható, az olvasó, ha nem terheljük túl, tán elviseli, ha mondjuk a töltött káposztát szármának, a disznóóllal párosított kukoricagórét kotárkáuak, az akácvirágot agacsinak mondjuk, a csuprot findzsdnak, a hajába főtt krumplit (hajaskrumplit) suszterszármának, az áramdíjat villany adónak., a táppénzt betekpíznek, a pakli kártyát csutaknak.

A szépirodalmi folyóiratoknál nem kötöttek soha sem belém a tájnyelvek hasznosításáért (más miatt annál többen), a napisajtó szerkesztői közül nem

102