Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8.szám - Száraz Miklós György: Duna

azt már unom. Unom magamat! Minket. A parttalan dumát. A Dunát akarom! Mondhatnám hányavetin, hogy nem kell a sóder, de éppen hogy az kell. A sóder, homok, kavics. Torlat, terasz és alluvium.

Kezdjük egy számmal.

Évi 70 millió tonna hordalék. 70.000.000.000 kilogramm. Évente tíz Kheopsz piramist rak le a deltában a Duna. Itt a deltában nagyon is kézzelfogható, amit az eleai iskola mestere, a Kr. e. 580 körül született Xenophanész a megkövült ősmaradványok fölött töprengve megállapít: a világ folyton mozgásban van, a tenger szárazfölddé válik, a föld tengerré lesz. Nekünk pedig ebben a látszólag folytonos változásban kell meglelnünk a maradandót. Évi hetvenmillió tonna. Szép nagy szám. De valójában mi is ez? Most igazán helyénvaló a kérdés: mi folyik itt? A válasz egzakt, mert a hordaléknak tudománya van. Lebegtetett hordalék az, amit a folyó lebegtetve szállít. Ha 0,063 milliméternél kisebb átmérőjű szemcsékből áll, akkor iszap, ha 0,063 és 0,63 milliméter közt van az átmérője, akkor homok. (A sárga lösz lebegő, finom szemcséiről kapta nevét a Huangho, a híres Sárga-folyó.) Ugráltatva szállítja a folyó a 2-20 milliméter közötti átmérőjű apró kavicsot, csúsztatja, vonszolja, taszigálja, görgeti a nagyobb kavicsot és a 63 milliméternél is nagyobb görgeteget.

Csak a hordalékról mi mindent összehordhatunk. És akkor még nem is beszéltünk a folyamágyról vagy a zsinről. A folyó zsinje, mondták valaha. A folyamzsin. Nem más ez, mint a folyam zsinege, legsebesebbje, vagyis a fősodor. Aztán a föveny, a rekettyés, a törzsökök és redvesek, a kelevisz és az iringó. Buzgár, örvény, forgó. Rónavíz és szélvíz. Burványlás. Tőzegek és turjánok. (Fenét! Dehogy magyarázok, nem vagyunk mi lexikon, akit érdekel, annak tessék utánanézni!) Azért kettőt nem bírok ki. Hát tessék! Folydoga, ami annyit tesz, hogy erecske, csorgó. A folyány pedig a folyó anyja, mindenek eredője, vagyis a forrás.

Nádiringó című kötetében Palocsay Zsigmond, a Duna-delta egyik magyar szerelmese felteszi a kérdést: vajon „mit tesz a folyó magával”, mielőtt elveszítené a nevét (és önmagát), mielőtt feloldódna, végképp eltűnne a sós vízben? Nem a válasz érdekes, hanem egy mellékes állítás: a vízi világ bolondja, a láp kutatója úgy érzi, a „belejutás” nem lehet a folyó célja. Mintha a Duna valahol Silistra környékén rájönne, hogy nem lesz ez így jó, vissza az egész. Mintha húzódozna. Mintha úgy érezné, jó volna még húzni, halasztani. Meanderezni kéne, gondolja, tekeregni összevissza. Azaz dehogy összevissza. Nagyon is precízen, minden talpalatnyi helyet kihasználva, bőven ömölve, mégis sumákul araszolva, kilométeres kanyarokban is csak centiket haladva előre. (Mint a Meandrosz Kis-Azsiában, amiről ez az egész - folyókanyar, meanderes díszítés meg minden - a nevét kapta, ami úgy csalinkázik a hajdani Milétosz és az Égei-tenger felé, akár az ökörhugyozás.) Késő bánat, itt már nincs mit tenni: nem lehet sompolyogni - itt hömpölyögni kell. (Egy szál hömpölygőben a Duna.) A Duna kirohanása ez. (Vagy inkább berohanása?) A dicső vég.

Ott, ahol a folyó és a tenger találkozik, már tiszta időben sem látszik a part, elhagyunk mindent, csatornákat, hullámzó talajú mozgó-szigeteket, nádtengert, elhagyjuk a torkollás megfoghatatlan pontját, a zéró kilométert, minde87