Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8.szám - Száraz Miklós György: Duna
nütt csak víz, víz és víz. Nincs itt már semmi, ami korábban folyó volt, nincs part, meder és morotva, nincs semmi, csak levegő és víz. Felhő, pára, napfény és víz. A folyó - úgy tűnik - a kéklő végtelenbe, az egekbe ömlik. És ez még mindig a Duna, mert hosszú kilométereken át a tengerben is folyó még a folyó, itt már valóban parttalanul ömlik a sósban az édes, a Duna nem több, mint egy édes vizű, más színű és más hőmérsékletű áramlás, míg lassan-lassan végleg felszívódik, eltűnik, felolvad a vízben. Víz a vízben. * * * Aláereszkedtünk, föl s alá flangáltunk, szörföztünk a folyón, de vajon okosabbak lettünk, megtudtunk valamit? Tudjuk például, hogy mi a folyó? A folyó a víz volna? Lehet, hogy a folyó úszik? Háton úszik? Arcát fölfelé, felénk, a Nap és a Hold felé fordítja? Vagy hason úszik? Orrával a medret, az iszapot szimatolja? Vagy nem is úszik, hanem a mederben kúszik? Fejjel előre, hasmánt halad, s miként bőrét a kígyó, levedli folyton a partot. Folyton- folyvást. Talán nem is a víz a folyó, hanem inkább a meder? A hosszú, mély gödör, mely összegyűjti és leereszti magán a vizet. Netán ez mind a folyó? A föld, a víz, s talán a levegő-ég is? Hidak, kastélyok, vízimalmok? Ácsorgó, kopott, csöndesen nyiszorgó uszályok? A történelem? A múlt? Fosszíliák, kagylók, csigák, kavicsok? A hal és a halászlé is? És a mondókák? „Duna pontya, Tisza kecsegéje, Ipoly csukája legjobb böjt, ha szerémi borban főtt.” „Duna, Tisza, Dráva, Száva, törjön ki a lábad szára!” A csíkok és a csíkbogarak? A donaueschingeni forrásmedence fölé hajló rokokó dáma arcának sárga holdja a víz tükrében? És a gyékényvágó cigányé is, a delta örök csavargójáé, aki a kényes hölgytől háromezer kilométerrel távolabb bámulja füstös képét a söm- lyék, a süppedékes láp zsombékok közt fel-felcsillanó vizében? A delta ortodoxnál is ortodoxabb népe, a lipován is a folyó volna? A dunai kozák, akinek ősei a XVII. században menekültek Bukovinába, majd onnan tovább, ide a deltába? A hívő, akinek hitetlen unokája nem a Donhoz vagy a Krímbe igyekszik, nem Oroszországba vagy Ukrajnába tér vissza, hanem Izraelbe vándorol ki? A mokányok is a Duna volna? A móc pásztorok, akik az Erdélyi-érchegységből hajtották juhnyájaikat a deltáig, Dobrudzsa enyhe telébe, kövér mocsaraira? És a jürük törökök nomád népe, akik délről vándoroltak a deltához évről évre? Es az apacsok? (A folyón nem stricit, városi vagányt, hanem az öregháló rúd- ját értik a szón.) Meg a betyárok, a hajdani hajóvontató legények? A mesék és babonák? A Tisza, Maros, Dráva és Száva nevű kutyák? (Valaha az a hiedelem járta, hogy ha folyókról nevezik el a kutyákat, azok bírják majd az isteni folyamok erényeit: fáradhatatlanok, éberek, bátrak és elszántak lesznek, de barátságosak.) Ez mind-mind a folyó? Ez mind a Duna? A part mentében vágtató szkíta és avar lovasok illanó képe? A túlpartra suhanó hun, magyar vagy mongol nyilak sötét villanása? A langy, sekély vízben négykézláb üzekedők szertetöredezett árnya? * * * Amikor ezen sorok írója már másra sem tudott gondolni, csakis a Dunára, amikor már egy pohár vizet sem tudott meginni anélkül, hogy eszébe ne jutott
