Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8.szám - Száraz Miklós György: Duna
Túlélési technika? Azt hiszem, jól látta Eliade: ez a technika valóban létezett, működött és működik máig is. A román történelemben a XVIII. századot sokáig a „fanarióták korá”-nak mondták. Konstantinápoly Fanar, törökösen Fener nevű városrésze az Arany- szarv-öböl délnyugati partján elterülő kikötő-negyed, mely egykor híres világítótornyáról (fanarius) kapta elnevezését. Konstantinápoly eleste (1453) után, a török Isztambulban is a legnépesebb görög negyed maradt, a fanarióták, vagyis a gazdag kereskedők és hajótulajdonosok, később a komoly hatalommal és befolyással rendelkező hivatali arisztokrácia lakhelye. Az 1600-as évek derekától ők a birodalom dragománjai, hivatalos tolmácsai is, Dimitrie Cantemir és Constantin Bräncoveanu fejedelmek uralkodása után pedig, az 1700-as évek elejétől Moldva és Havasalföld hoszpodárjai, hivatalnok-fejedelmei. A XVIII. század fanariótái görög, román, albán, olykor bolgár származásúak, ám mindig görög-török kultúrájúak voltak, uralmuk a román vajdaságokban 1821 -ig, a görög szabadságharc kirobbanásáig s Tudor Vladimirescu felkeléséig tartott. A diplomáciában, a hatalom megragadásának és megtartásának hol barbár durvaságú, hol kifinomultan alattomos művészetében ritkán kap főszerepet a becsület: az udvar nemcsak az udvarias viselkedés, hanem az udvari intrika melegágya is. A román történelem korai évszázadai azonban még az átlagosnál is nagyobb megalkuvásra való hajlamot, kétszínű rugalmasságot és persze kompromisszumkészséget követeltek néptől és vezetéstől egyaránt. A fanarióták ezt a történelmi és politikai hagyományt fejlesztették tovább. Nem eshetett nehezükre, mert tény ugyan, hogy iskolák alapításával, templomok építésével is támogatták görög nemzetük ügyét, összességében mégis inkább önzésükről, kielégíthetetlen pénz- és hatalomvágyukról, ravaszságukról, kétszínűségükről, simulékonyságukról és praktikus érzékükről voltak nevezetesek Konstantinápolyban és birodalomszerte. Az első fanarióta fejedelem annak az Alexander Mavrocordatnak a fia volt, aki a szultán dragománjaként igen hathatósan képviselte a török érdekeket az 1683. évben kitört osztrák háborúval kapcsolatos tárgyalásokon. A jól jövedelmező, egyszerű „üzlet”, a románság fejedelmi trónjai csalogatta a vállalkozókat, a Mavrocordat család után a Ghica, Caragea, Calimachi, Ipsilanti, Mavrogeni, Sum, Moruzi és a valóban román Racovi^a család is ringbe szállt. A görög vallási és politikai befolyás, valamint a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok már jóval régebbi keletűek voltak, ám a fanarióták uralma idején a román fejedelemségek politikai intézményei eltörö- kösödtek, a kultúra erősen görögössé vált. A régi földbirtokos bojárság hatalma (és földtulajdonlása is) bizonytalanná lett, megjelent a mohó és kíméletlen, semmi hagyományt és törvényt, szokásjogot nem tisztelő, úgynevezett „hivatali bojárság” intézménye. Constantin Mavrocordat uralkodásának idején, 1740 körül pedig a bojári rang már nem az ősi családok kiváltsága, nem is a régi vagy új keletű földtulajdontól, még csak nem is a hivataltól, hanem csakis az uralkodó pénzen és kincsen megvásárolt jóindulatától függött. A fanarióták annak köszönhették sikereiket, hogy remek diplomáciai képességekkel rendelkeztek: rafináltak voltak és kitartóak, az elvtelenségig rugalmasak, arcátlanul erőszakosak, követelőzők és kielégíthetetlenek. A XIX-XX. 82