Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8.szám - Száraz Miklós György: Duna

naplójába, hogy a jövőben az egyetemes történelmet nem az oklevelek, hanem a szellemi emlékek, a mítoszok és hiedelmek alapján írják majd, és akkor Nyu- gat-Európát sem a dokumentumok, hanem a mítoszok szintjén kell majd összehasonlítani a sztyeppék világával.

Szép gondolat ez, csak ne jutna eszünkbe ama másik idézet, mely alig valamivel hamarabb keletkezett, s melynek a szerzője Emilé Cioran: „Nincs a mai világnak olyan politikusa, aki több rokonszenvet és csodálatot gyújtana bennem, mint Elitler. A Führer miszticizmusa Németországban teljességgel jogos. Hitler izzó szenvedélyt adott a politikai harcnak, és a demokratikus racionalizmus által közhellyé és triviálissá silányított értékeknek egy egész birodalmát dinamizálta messianisztikus szellemével. Mindnyájunknak szüksége van miszticizmusra, mivel belefáradtunk már a sok igazságba, mely képtelen lángot fogni.”

Nem kellenek írott dokumentumok, nem kellenek oklevelek? Jöjjön a mindenható szenvedély, miszticizmus és mitológia?

Hát nem tudom. A fentebbi sorokat Cioran Berlinben vetette papírra, nem sokkal Hitler hatalomra jutása után. 1936-ban írt, Románia színeváltozása című „remekművében” már levonja a megfelelő következtetést is, külön-külön fejezetben tárgyalja, hogy ama szent szenvedély nevében hogyan kell a Romániát bomlasztó két idegen elemmel, magyarsággal és zsidósággal végleg leszámolni.

Manóié mester legendájához 1943-ban írt kommentárjában Eliade az egész Balkánon elterjedt ballada román változatából azt a következtetést vonja le, hogy az építési rítusokban a teremtést ismétli meg az ember. Manóié mester történetét Erdélyben, magyar nyelvterületen Kőműves Kelemen balladájaként ismerjük. Kelemen mester hiába tehetséges, hiába dolgozik társaival együtt fáradhatatlanul, hiába építi a hegytetőn a vár falait, mert amit nappal felhúz, az reggelre összedől. Egészen addig, míg fel nem áldozzák, be nem falazzák fiatal, szeretett feleségét, csecsszopó gyermeke édesanyját a kövek közé. A rítusból az sejlik ki, állítja Eliade Az örök visszatérés mítoszában, hogy semmi emberi építmény nem maradhat meg, csakis áldozat, emberi áldozat árán. Ez volna Délkelet-Európa egyik legfontosabb, akár központinak is mondható mítosza: az emberi alkotás maradandóságáért áldozathozatallal tartozunk. Florin 'Júrcanu pedig A mítosz általi üdvözülés című (Mircea Eliade Délkelet-Európa koncepciója alcímet viselő) rövid tanulmányában azt állítja, hogy Európának ebben a szegletében soha nem volt béke, itt már az ókor óta birodalmak vonultak egymás ellen, hatalmas erők feszültek folytonosan egymásnak. Szkíták, szarmaták, Róma, gepidák, hunok, avarok, aztán a Kelet-Római Birodalom, Bizánc, Nagy Károly frank állama, majd utóda, a Német-Római Császárság, oszmán-török majd orosz és szovjet-orosz birodalom. Amikor aztán a második világháborúban fordult a kocka, és a szovjet Vörös Hadsereg óriási erői az Al-Duna felé közeledtek, Eliade megerősítve láthatta teóriáját: a tradicionális társadalmak embere csakis úgy képes elviselni a „történelem terrorját”, melynek kiszolgáltatottja, ha a mitikus modellek ciklikus visszatértében hisz. Eliade elképzelése szerint tehát Délkelet-Európa népei a történelem előtti idők örökösei, s egyben egy olyan túlélési technika birtokosai, melynek köszönhetően sikeresen védekezhetnek a történelem terrorja ellen.

81