Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8.szám - Száraz Miklós György: Duna

és vallások határmezsgyéje és ütközőpontja volt, de ennél fontosabbnak tartja a mindez alatt meghúzódó őstalajt. Történelmi hagyományt és történettudományt, régészetet, mitológiát és folklorisztikát, vallástörténetet kísérel meg szoros összefüggésben láttatni. René Génon nyomvizén haladva fogalmazta meg, hogy a folklór nem más, mint a zene, tánc, dal, a mítoszok, mese, babona töredékeiben továbbélő emlékezés: az archaikus ember mentális világmindenségének, „az elsődleges hagyománynak”, az ember világról és teremtésről alkotott egységes és ősi, ám a történelmi időkben szétesett, darabjaira hullott látásmódjának maradéka.

Eliadét a folklórba, a mítoszokba, a népbe vetett bizalma a Vasgárdáig, Codreanu fasiszta légionáriusainak terrort, utcai verekedést, robbantásos merényletet és politikai gyilkosságot sem elutasító nacionalista mozgalmáig hajtotta. 1937-ben úgy ír a Mihály Arkangyal Légiójának egyik alapítótagjáról, Ion Moháról - aki Franco oldalán harcolva esett el a spanyol polgárháborúban mint görögkeleti keresztes lovagról, aki Krisztus dicsőségéért áldozta szent életét. A Buna Vestire című szélsőjobboldali napilap körkérdésére azt válaszolja, hogy hinnie kell a román nép elhivatottságában, ezért hinnie kell a Vasgárda diadalában is. Egy olyan nép, mondja, mely akkora teremtő erőt tud felmutatni, mint a román, „nem szenvedhet hajótörést a történelem peremén, balkanizált demokráciában és társadalmi katasztrófában”. Az újságírói kérdésre azt is kifejti, hogy „kevés európai népet ruházott fel az Úr annyi erénnyel, mint a románokat, akik Délkelet-Európa legnagyobb államalapítói”. Ennek legékesebb bizonyítéka „a román népművészet, a román folklór és a vallásos érzület”.

Duna-táji szöveg ez a javából, olyasféle kitételekkel, mint „faji és hazafias alapú társadalmi reform” vagy mint „népi, történelmi küldetés”. Erdély dicsérete című, ugyancsak 1937 őszén írott munkájában minket magyarokat nemes egyszerűséggel - és tegyük hozzá önkritikusan, nem minden alap nélkül - mindjárt a bolgárok után következő legbutább népnek nevez, akikkel szemben dühösen soviniszta, felfegyverzett, könyörtelen és bosszúálló Romániát álmodik.

Eliade meghatározza a románság etnogenezisének helyszínét is, nem kevesebbet állítva, mint hogy a román nép bölcsője a Tátrától a Balkán hegyeiig húzódó, hatalmas terület. Saul Bellow Ravelstein című regényének egyik fontos mellékszereplőjében, Radu Grielescu alakjában sokan Eliadét ismerték fel. Grielescu professzor román származású amerikai férfi, mitológiakutató és vallástörténész, aki korábban Romániában „dák”, azaz árja őslakos, felsőbbrendű ember, a Vasgárda tagja, aki Bukarestben valaha zsidókat ölt. Nem éppen vonzó figura. Tagadhatatlan, hogy a román emigráció két jeles nagyja közül Cioran volt az, aki Codreanuval többet mutatkozott, fényképeztette magát, ám az is tény, hogy - igaz, csak a háború legeslegvégén - elhatárolódott múltjától. Eliade sohasem tette meg ugyanezt. Naplóiból kiderül, hogy számára Codreanu és a Vasgárda nem politikai jelenség volt, hanem „etikai és vallási szükségszerűség”.

Fogadjuk el ezt a magyarázatot, és próbáljunk tisztább vizekre evezni.

A második világháború esztendeinek valamelyikén Eliáde azt jegyzi fel a

80