Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8.szám - Mánta György: Zoro és Huru

kutyák természetét, gyalogszerrel mentünk volna velük az új gazdákhoz, anyám, illetve mi hárman, gyerekek, hisz a Zsiguliba, amelyet a házaspár készséggel felajánlott, Zoroék holtbiztos, hogy nem szálltak volna be.

Még ki se nyitottuk az ajtót, amikor megcsördült a házitelefon. Apám jelentkezett az irodájából, de hogy miért, azt nem tudtuk kideríteni, csak azt láttuk, hogy édesanyánkon, egyik percről a másikra, példátlan idegesség úrhódik el. - Igen, értem, borzasztó - csuklott el többször is a hangja, azután bontotta a vonalat.- Nagyanyátok rosszul lett... - fordult hozzánk zaklatottan.- Mitől?- Még nem tudjuk.- Ezek szerint...- Igen. Sietünk hozzá.- És a kutyák?- Rájuk holnap kerül sor.

Zoro és Huru aznap reggel nem ücsörgött a lépcsőnk tövében, ahogy szokott; hívásunkra se jöttek elő, pedig többször is szólítottuk őket.- Ezek hol lehetnek? - kérdezte kisöcsém.- Biztos kószálnak a parkban.- Megnézem, mit csinálnak.- Semmit se nézel meg! - torkolta le anyám. - Igyekeznünk kell!

Miközben szedtük a lábunkat a buszmegállóhoz, a járda közepén váratlanul

megálltam, és a zsebemhez kaptam.- Otthon felejtettem a bérletemet. - Rohanni kezdtem hazafelé. - Megyek utánatok! - kiáltottam vissza anyámnak.

Nehogy apám rajtacsípjen, a fürdőben, a félig nyitott ablak mögé bújtam, onnan lestem az udvart, szinte bizonyosra véve, hogy a kutyákkal történt valami, s nagyanyám rosszullétének kiagyalt híre csak arra szolgált, hogy eltávolítsanak bennünket a házból.

Tíz vagy tizenöt perc sem múlhatott el, amikor apám és a kerületi állatorvos feltűnt a park lépcsőjén. Édesapám fölháborodottan magyarázott valamit az orvosnak, izgatottságában még gesztikulált is, pedig nem szokott.

Hosszas találgatásra nem maradt időm, mert az udvarban megjelent a fűtő az egyik inassal. Mind a ketten egy-egy négyrét hajtogatott göngyöleget szorítottak a hónuk alá, a vállukra vetett hosszú zsinegek a combjukat csapdosták, ahogy mentek föl a lépcsőn a kertbe.

Legszívesebben futottam volna utánuk, de félve, hogy apám visszajön, a helyemen maradtam.

A szívem már a torkomban vert, amikor nagy sokára újra megpillantottam őket. A zsineggel összekötözött két göngyöleget most úgy cipelték a vállukon, mintha dugig tömött zsákok lettek volna, a fűtő a kisebbet, a fiatal inas, szinte roskadozva, a jóval nagyobbat.

Amint eltűntek a kazánházban, vágtattam föl a parkba, kettesével véve a lépcsőfokokat, keresztül-kasul a bokrokon, egyenest ahhoz a részhez, ahol Zsírgombócék kertje határos az intézetével. Ami az eszemben járt, azt nem mertem végiggondolni.

64