Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8.szám - Mánta György: Zoro és Huru

Apánk másnap két nyakörvet és két hosszú láncot szerzett, hogy éjszakára a lépcsőnk korlátjához kösse Huruékat. Úgy terveztük, hogy amikor kezd sötétedni, mi vad hancúrozást rögtönzünk velük az ajtónk előtt, édesapám pedig, kihasználva a gyanútlanságukat, rájuk ügyeskedi a láncra erősített nyakörvet. Am Zoro éberségét nem sikerült kijátszania. Apánk közeledtére vakkantott egyet, s mindnyájunkat faképnél hagyva nekiiramodott a parknak, nyomában a társával.

A két kutya késő este sem jött vissza, így óhatatlanul arra kellett gondolnunk, hogy szándékunk ellenére végleg elriasztottuk őket, és befellegzett a vakáció legboldogabb időszakának. Kisöcsém sírt, mi ketten, idősebbek, szemére hánytuk apámnak a láncot meg a nyakörvet, ő azonban belénk fojtotta a vádaskodást, bár látnivalóan bántotta a fiaskó.

Másnap reggel, amikor édesanyám kinyitotta az ajtót, azt hitte, rosszul lát. Zoro és Huru már ott hevert megszokott helyén, a lépcső tövében, s ahogy megpillantották a kedvencüket, örömükben a farkukat csóválva nyaldosni kezdték a cipőjét.

Erre mi is az ajtóhoz tódultunk, boldogan, hogy a kutyák nem bizonyultak hűdennek, ugyanúgy ragaszkodnak hozzánk, ahogy mi hozzájuk.

Zoro azonban, megpillantva édesapámat, hátsó lábai közé húzta a farkát, azután vészjóslóan fölmordult. Egy ideig csak morgott, majd némi tétovázás után fogai közé kapta a láncra fűzött nyakörvet, és vadul rángatni kezdte. Huru természetesen követte a példáját, s erősebb lévén, le is tépte a nyakörvet a láncról.

Az elfajult huzakodásnak anyánk vetett véget. Nyugalmat parancsolt a kutyákra, a láncokat leoldozta a korlátról, azután a nyakörvekkel együtt eltüntette őket valahol a kamrában.

Az új házirend apánk kívánságára lépett életbe. Ezentúl valamelyikünk korábban kel a megszokottnál, s amíg anyánk bevásárol, lefoglalja a kutyákat, hogy édesanyánknak ne kelljen annyiszor lépcsőt járnia; Huruékkal csak az udvarban szabad játszani, a Zsírgombóc kertjével határos parkban soha; én, mint a legidősebb, éjszaka rendszeres „ügyeletet” tartok, és ha meghallom Zoroék ugatását, már szaladok is, hogy megfékezzem őket.

Mi tagadás, ehhez az új rendhez egyikünknek sem fűlt túlzottan a foga, de tetszett, nem tetszett, be kellett látnunk, ha nem akarjuk apánkra bőszí- teni az egész környéket, s a két kutyát meg akarjuk tartani, mást nem tehetünk. Őszinte csodálkozásunkra az első hét éjszakáinak csendjét egyszer sem verte föl kutyaugatás, mintha Zoroék okultak volna a történtekből. Csak anyámék jöttek rá, hogy nem a kutyák házőrző ösztöne tompult el, hanem a környékbeliek mellőzték a kerítés mellett kanyargó rövidebb gyalogutat, biztonságuk végett vállalva a kerülőt. Mi ezt persze nem is sejtettük, abban a hitben ringatóztunk, hogy az új házirend gyümölcsözik, és minden nyugalmas kerékvágásban halad.

Már azon törtük a fejünket, mivel tudnánk rábírni apánkat, hogy Zoroékat szeptemberben se menessze, amikor visszatérnek az egyetemisták.

Egyik nap arra figyeltem föl, hogy anyám jóval idegesebb a megszokottnál, és legkisebb melléfogásunkra is felcsattan, mintha elvesztette volna a legendás

62