Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8.szám - Bokányi Péter: Egy "véghangulatos" vers: az Esti kérdés

ban elmondott idő - tér - kérdések gondolatsor hömpölygésének linearitásában mintegy célként megjelenve. Kétségkívül egész a vers így, a „végét nem lelő idő” kifejezés tartalmilag visszautal és összegez; ami viszont kimarad az összegzésből, az a „hogyan”. E patetikus sóhaj, a vélt fő kérdés ellentmond a vers folytonosan fegyelmezett szertelenségével, játékosságával: a nem egyszer önmagukért való játékként feltűnő rímek, szójátékok, a párhuzamos gondolatok sorjáztatásának játéka nehezen egyeztethető e patetikus zárlattal/konklú- zióval. Ezért és ekkor következik a „vagy” kezdetű utolsó három sor, amely afféle csattanóként összegez és indítja újra a verset.

A „vagy” kötőszóval kezdődő fűszál-kérdés mintegy negyedik egységként lesz az addigiak céljává, A korábbi egység pátoszig futó-ömlő, a monumentálisig kérdező kérdései után a kicsi világ, a hétköznapi kapcsán teszi fel utolsó kérdését: a hangsúlyozott ellentét, ami a patetikus és hétköznapi közt feszül, óhatatlanul ironikussá teszi a verszárlatot. S ez az ellentétezésből fakadó irónia az, ami a véghangulatot is biztosítja és jellemzi: ez az, ami „végigömlik” a vers korábbi egységein, s biztosítja az önállósulni akaró elemek (széttartó képek, helyenként szinte menthetetlenül önmagukért valónak tűnő rímek, szójátékok, a verszene, a pátosz és könnyedség) egységét.

A Babits-recepcióban az irónia fogalma elsősorban a 30-as évek környékén keletkező művek kapcsán jelenik meg. Babits - ahogy Kenyeres Zoltán fogal47

Megérintetett, 1970 körül