Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8.szám - Bokányi Péter: Egy "véghangulatos" vers: az Esti kérdés

Esti kérdés kompozíciója egy kissé a véghangulatos állókép kompozíciója felé mutat, azaz, a képek, képsorok tulajdonképpen önálló életet élnek: egészen a harmadik, az „ott” határozószóval kezdődő egységig, amely mintegy első céljává lesz a „képsorolásnak”. Aztán külön szeretnénk kitérni a három határozószó után a kötőszóra: a „vagy” kötőszót is belevonjuk a verskompozíciót meghatározó elemek közé. A vers utolsó három sora az véleményünk szerint, amelynek hangulata, tartalma stb. meghatározza mintegy visszamenőleg a vers egészét, és igazán összefogja a vers képeit, megelőző egységeit. Afféle módszertani segédletért ismét Horváth János tanulmányához fordulunk, annál is inkább, mivel az ő, a verssel szembeni legfontosabb érve, hogy a képek olyannyira elrészleteződnek, hogy elveszítik kapcsolatukat a „mi végre minden?” lírai alapkérdésével.

Az első egységben az alapkép, a takaró-hasonlat hasonlítói önállósulnak, a látványok: takarót terítő dajka, egyenesen álló fűszálak, ránctalan szirmú virágok, szivárványszínű lepke valamennyien önálló létezők, de a lepel-hasonlat visszatérése „lekerekíti” a képsort, egésszé teszik az egységet. Itt, az egységen belül tehát megvalósul a széttartó képek összekapcsolódása, az összekapcsolódás kontextusából talán csak az utánvetett, halmozott jelzők („e könnyű, sima, bársonyos” ) villannak ki, túlzó elemként, amely talán túlontúl is önállósítja a jelzettet.

Az „olyankor” kezdetű második egység az, amely talán legerőteljesebben mutatja a széttartást: a „vagy” kezdetű helyzetvariánsok egyenként és külön- külön történetet rajzolnak, ilyen értelemben tehát önállósulnak, köztük a kapcsolat csak nyelvtani: az egyes szám második személyű megszólított fűzi mindössze egymáshoz a képeket. A széttartás tudatos: a felvillanó, tovafutó képek mintegy variánsok az estére, s a variációk nyilvánvalóan eltérőek: belefér közéjük a „barna, bús szobában merengés”, a hajó ingó padlatán ingás szédületé és az idegen városban bolyongó csodálata is. Az egység széttartó képeit a merengés, az emlékezés lírai szituációja fűzi ismét össze, mintegy „visszamenőlegesen” értelmét adva az addigi csapongásnak.

Tehát, az első egység egy, a hasonlítóiban szétburjánzó hasonlat „megfe- gyelmezése” révén, a második egység az emlékezés közös nevezője segítségével rendezi egésszé önmagát, a harmadik a kérdések ismétlése révén látszik egésznek. A képek széttartása itt is nyilvánvaló: egymás mellé kerül az est, a márvány, az apály, a felhő - ami összefűzi őket, az a kérdéseket indító „miért” és a „minek”. A két leginkább önállónak tűnő kép viszont („a felhők, e bús Danaida-lányok” illetve „a nap, ez égő szizifuszi kő”) már a zárlat felé mutat: a létezés legegyszerűbb ám megválaszolhatatlan kérdése felé.

„Ráció és emóció, tudat és tudattalan, gát és gátszakítás” - sorolja metaforáit Nemes Nagy Ágnes klasszikus elemzése6 az Esti kérdés kompozíciójának vezérszavaiként: az egyes egységek belső rendje valóban ezt mutatja. A széttartó, nemegyszer önálló létezésük küszöbéig jutó képek szinte szétfeszítik az egyes egységeket, de mindenütt ott a gát: az elsőben a hasonlítás, a másodikban és a harmadikban az ismétlés alakzatai, amik biztosítják az egész érzetét.

„Miért a végét nem lelő idő?” - zárul a harmadik egység és zárulhatna maga a vers is egy pátoszos kérdéssel, amely önmagában összefoglal: a korábbiak46