Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8.szám - Szitár Katalin: A költészet mint "esti kérdés"
rad” és „újra nő” - de a vegetatív újratermelés folyamatának csak értelmeden mivoltát érzékeli az ember, s ezt vonatkoztatja önmagára is. A lét - még a vegetatív is - ugyanakkor nem értelem nélküli. Az embernek lehetősége van a létet mozgató értelem keresésére, sőt a jelenségben való észlelésére is - Babits, Dante, illetve a keresztény ontológia szerint még ott is, ahol az egyéni emberi létezés puszta reflexiója számára az nem észlelhető. A pőre matéria, másfelől a materiális forma mint értelemhordozó szembenállása a 20. században már evidencia. Nem volt azonban így a középkorban, s Dante művének szellemisége, annak Babits általi felelevenítése ennek a világegységnek a rekonstrukciója irányába hat, abba az irányba, hogy a világ - még legkisebb elemében is - egy szellemi egység megvalósulása. AZ EST KÖLTÉSZETE A Babits-versekben számos szöveghelyet találunk, ahol az „este” (vagy valamely variációja: „alkony”, „éj”) funkcionál a költői megértés állapotába kerülés jeléül. Az Esti dal az estét - mint „szép” jelenséget - állítja szembe a nappallal: „A nap az tűz, a nap az ég: / az este hűs, az este szép.” (1906-07) Az este - mint értéktelített időszakasz - konkretizációját tartalmazza az Éji dal. Ez a vers is a hangalaki megfelelések mentén építi fel az „est képét”, nyelvileg összefüggésbe hozva két ellentétes szín, a fekete és a fehér asszociációit: „A te/szín léget elkeverte / fekete borával az éjv” A „téj/éj” hangszekvencia a továbbiakban a „megunt szavakkal ne beszélj" kifejezést vonzza. Az éjszaka azért minősül tehát értéktelített tér-időnek, mert a kiüresedett, jelentéstelen, ezért „megunt” nyelv helyére a költészet nyelvét helyezi. A „lélek” az éjszakában szabadságra tesz szert, s - a sötétben - a látás képességét sajátítja el: „szabad szemeddel szertenézz”. A lélek - az éj idején - szabaddá válik mind a zaj okozta nyelvromlástól, mind pedig a (megvilágított, ám el is takart, csak részlegesen s csak üres formaként látható) jelenség meglátására. Az Alkonyi prológus (1908) legteljesebben fejti Id a fenti transzformációkat — a zajtól a költői nyelvig, valamint a látványtól (jelenségtől) a látásig: „itt van az alkony, csitul a zaj: / elhallgat a fény és fölvillan a dal.” A „fény elhallgatása” és a „dal fölvillanása” - mint párhuzamos, egyidejű jelenségek - jelzik az utat a fénytől (a világ szemléleti képétől) a hangig (az auditív megjelenítésig), majd a „dalig”, melyet a hang által gyújtott fénynek mondhatnánk - azaz a költészet általi megvilágosodásnak. Reprodukálódik a „takaró”-metafora („Itt van az alkony, jó takaró”), s a „takarózás” úgy kap értelmet, mint a világ igaz formájának manifesztálódása vagy feltárulása: „Az ég is ilyenkor kitakarózik / és emberi szemnek kirakja a kincsét; /a lélek az égbe fölakarózik, / mozgatja szárnyát és rázza bilincsét:” A versrészlet alapján némileg fény derül az est mint „szárnyas takaró” metafora értelmezhetőségére is. Az est - mint a költői nyelv által előidézett megértő látás ideje - a világ és a lélek „égi”, ideális formájának elnyerésére alkalmas idő. A lélek számára megnyílik („kitakarózik”, megmutatkozik) az ég, míg a lélek elhagyja földi - materiális - formáját, kilép annak fogságából, s az idealitás világába lép át. Az „este/éj/alkony” - mint a költői nyelv eleme - tehát bizonyos szemantikai paradoxon révén értelmezhető: a világ mint látvány helyére a hang kerül, 42
