Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8.szám - Szitár Katalin: A költészet mint "esti kérdés"

lét célja vagy oka tekinthető itt problémának, hanem értelmes mivolta - amit a keresztény szimbolika a tárgyak fény általi manifesztációjában, végső soron a dologi világ lélekkel való telítődése révén jelenít meg.

A tenger vízfelszínének szántása és a mag elvetésére való utalás között archaikus mitológiai kapcsolat van. A Babits-vers azonban mintegy felbontja ennek a képnek az egységét, s a „tengert” elválasztja a „földtől”: a tengerbe „nem vet magvető”, nyilvánvaló ellentétben a földdel, amelybe lehet magot vetni. A versben ez a , féltett föld” — a szókapcsolat Babits mássalhangzós vokalizmusá- nak szép példája.16 A földre — az Esti kérdés vershelyzetének fikciója szerint — az est „szárnyas leple” borul rá, azaz egy lepke, aki sértetlenül hagyja a jelenség- világot, s lélekkel telíti azt.

Az Esti kérdés zárókérdésének értelmezéséhez egy másik, későbbi Babits- vers - a Zöld, piros, sárga, barna... című (1932) - is hozzájárulhat. E vers alapképe is a „dajka föld”, a versbeli beszélő kérdése pedig: „Ki vitt el a tarka mezők / mézeitől? A dajka föld / kötényéből ki emelt ki?” A „mezők méze” kifejezés jól érzékelhetően a babitsi mássalhangzós anagramma révén teszi önreferenssé a kifejezést, s hívja fel ezzel a figyelmet a „mező” szó költői szemantikájára. Ez is ’ruhát’, ’öltözetet’ jelent, a mező - belső formája szerint - ’mez’, azaz ’fűvel, virággal borított föld’. Az Esti kérdés alapképéhez, illetve zárókérdéséhez érkeztünk vissza. A címadó színsorozat: az őszi levelek színpompája, azaz a halálra „készülő” természet „meze”: „Nekem már a tavaszi lomb is őszi, / mintha ugyanazért virulna ő ki, amiért az őszi fa ága / zöld, piros, kék, zöld, barna, sárga / ruhákat vesz magára, / halálra készülődni.” De a vers mégsem az élet ciklikus ismétlődésének problémáját állítja központba, a lélek-test dichotómiát (mint világmagyarázatot) elveti. „Ruhának” minősül ugyanis a lélek is, a test is, továbbá a föld „takarója”, „meze”, mezeje is. Avers a színes „öltözeten” túli lét, mondhatnánk talán, a jelenségvilág (az alaki megjelenés, a szemléleti forma) és az értelemvilág viszonyának kérdését feszegeti. Végső soron Isten létének kérdését: „Mi van túl minden tarkaságon? / Világon, virágon, ruhákon? / Leiken és testen? / A semmi vagy az Isten.”

A lepke-motívumot úgy kíséreljük meg tehát értelmezni, mint az isteni rend által szabályozott (be- és kitakart) jelenségvilág felfedését, a materiális és a szellemi világ egységbe kerülését. Az isteni elv a jelenségvilág „mögött” rejtezik (Babits, illetve a keresztény teológia elgondolása szerint), illetve megelőzi azt, prioritása van azzal szemben. Mint fény, fátyol, lepel azonban úgy juttatja megjelenéshez a világot, mint az értelem formát öltését. A világot így nem (ön)reprodukáló (örök ismétlésre ítélt) dologként,17 hanem egyre magasabb szinteken megnyilvánuló fenoménként jeleníti meg. A természeti világ a reprodukció folyamatának van alávetve, azaz változatlan. Az ember (a szellem) világa azonban státuszváltásra képes - ezt képviselheti a „lepke”, mely létmódját tekintve is a bábállapotot elhagyó, új formát öltő, s ezáltal új létstátuszba lépő lény mintájává emelhető.18

A „lepke” Babitsnál tehát szemantikailag többrétegű motívum: a lélek, a keletkezés, az átalakulás, az újjászületés és a teremtő fény szimbóluma, s a versben - ezeken keresztül - az egyre magasabb rendű formához jutó lét gondolatát reveláló metafora.

40