Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8.szám - Szitár Katalin: A költészet mint "esti kérdés"

tés)formáját fedi fel, mondhatnánk: a cselekvő (a „lírai alany”) a versben azt „teszi”, amit a neve jelent. Arany versében azonban a lepke mintegy „maggá alakul” át: a föld közegében tartózkodik, s a múlandóságot, pontosabban az élet körforgását testesíti meg: „Volt napja, volt, négy, tán öt is, / Hogy ízlelt ő szerelmet is; / Most a jövőnek hint magot, / Nem fél, hogy a láb rátapod.” Arany „lepkéje” tehát lényegében ugyanazt a funkciót tölti be, mint Babits „fűszála”: az élet és a halál körforgását szimbolizálja. Arany világosan jelzi a lepke és a költő közti kapcsolatot („Szegény! Ha rátoppantanék, / Pusztulna ő s egy nemzedék; / De oly bizalmas ott alant: / Mért bántsam a kis gondtalanti..!' Kiemelés tőlem - Sz. K.) A lepke és a költészet („lant”) közti lehetséges analógiát itt csak a hangalaki párhuzam jelzi, a szöveg azonban a lepke „alászállását”, a földdel való kapcsolatát, mag-mivoltát vagy maggá való átváltozását tematizálja.

A lepke (pillangó) a kulturális tradíció szerint dominánsan lélek-szimbólum, míg a mag a keletkezés, a kezdet szimbóluma. A lepke, amely földre ereszkedik - mintegy meg-/belepi a földet - az alászálló lélek szimbólumaként értelmezhető, melyből - mint magból - új élet születik.

Babits - mint keresztény gondolkodó - számára nem lehetett idegen a lepelnek ez a szimbolikája, de a „formulát” más, vizuális forrás alapján is ismerhette. A keresztény ikonográfia motívumkészletében szerepelt a valóban teljesen „súlytalan” vagy „lebegő” lepel, vagyis az a - képileg teljesen dereferenciabzált - textília, amely gyakorlatilag nem egyéb, mint a teremtő, világalkotó fény, s melyre így természetesen nem is érvényes a gravitáció törvénye, hisz szellemi létező, ahogyan maguk a festmény-alakok is azok. (Ld. 1. sz. melléklet) A lepedő (a képen: fátyol, lepel) mint „lep-ke” (szárnyas, a levegő közegében tartózkodó, azzal majdnem azonos jelenség, formát öltött fény) a világot átható, megvilágító, egyszersmind teremtő fény megtestesülése: a lélek, az értelem behatolása a világba, annak anyagiságát átható s azt megformáló erő. A fény ilyetén értelmezését Babits a neoplatonikus hagyományból is meríthette: „(...) a jónak Isten kiemelkedő lényegét nevezzük, a szépség pedig egy bizonyos tevékenység, avagy fénysugár, ami belőle származik és mindent áthat; először az angyali értelmet, másodszor a világleiket és a többi lelket, harmadszor a természetet és negyedszer a testek anyagát. Az értelmet az ideák rendjével ékesíti fel; a lelket a minőségek sorával tölti be; a természetet csírákkal termékenyíti meg; az anyagot a formákkal ruházza fel. És ahogyan a nap sugara egymaga négy testet világít meg: a tüzet, a levegőt, a vizet és a földet, úgy világítja meg Isten sugara az értelmet, a lelket, a természetet és az anyagot..”15 A szép - mely a jóval azonos - tehát Isten tevékenysége, melyet a fény közvetítése révén gyakorol, s ami (egyebek közt) csírák elültetése, magvetés formájában valósul meg a világban.

Az Esti kérdés egyik „kérdése” is a magvetővel kapcsolatos: „miért a dombok és miért a lombok / s a tenger, melybe nem vet magvető?” Az idézett kérdés közvetlenül a vers kulcskérdését követi („minek az est, e szárnyas takaró?”).

A lét értelmére vonatkozó kérdés tehát a keresztény teológia gondolatrendszerében s vélhetőleg a keresztény ikonográfia motivikus rendje alapján van feltéve. Ez azonban egy külön nyelv, melynek jelrendszerében az eredeti kérdés sem csak annyit fed: „miért élünk”? Jóval inkább az élet mint a világ „lélekkel” való telítődésének módja lehet a vers kérdése. Azaz nem annyira a

39