Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8.szám - Szitár Katalin: A költészet mint "esti kérdés"
értelemtartományt. Nem uralni a nyelvet, hanem megfejteni - engedni kifejezésre jutni a benne rejlő jelentésvilágot.10 Nem is logikai alapon jön létre a képek, illetve soregységek egymásra vonatkozása, de még csak nem is asszociatív képi analógiák alapján. Az analógiákat a hangalaki és szemantikai ekvivalenciák hozzák létre - ezt a versalkotó eljárást Babits olyannyira hangsúlyozza, hogy néhol még (minden valószínűség szerint) ironizálja is: „vagy épp a vízi városban, a Ríván / (...)/ merengj a messze múltba visszaríván”11 Az „est” szó jelentésköre tehát a „lepel/takaró” metaforákon keresztül bontakozik ki. A „lepel” és a „lepke” szavakat a „szárny” ismérve hozza összefüggésbe, úgy, hogy - a verssor egységében - a „lepke (...) szárnyán” kifejezésre rímel a „lepelnek árnyán” kifejezés.12 Az ily módon képződött analógia - ismérvével együtt - áttevődik a „takaró”-ra is, ebből bomlik ki az „esti kérdés”: „minek az est, e szárnyas takaró?” A versmondat, mint látható, az „est” szónak a költői jelhasználatba való integrálásából keletkezik. A szó új jelentéspotenciáljának kifejtésére alapozódik, aminek előfeltétele, hogy a mondat és a szövegegész közötti határ átjárhatóvá váljék, s ezzel az „est” kontextusát ne a mondatgrammatika predikativitása határozza meg, hanem a versnyelvi szemantikai újítások sora. A LEPKE METAFORÁJA - A DANTEI VILÁGKÉP BABITSNÁL A „formula nyűgöző hatalma”, melyről Babits 1918-as egyetemi előadásaiban beszélt,13 érvényesnek tűnik a „lepel” szó költői használatára is. Irodalomelméletében „az irodalom mint formai jelenség" (kiemelés az eredetiben) vizsgálatát tűzte ki célul, s mint ismeretes, a költői szót „expressziónak” nevezte, s ezzel nemcsak a „stílustól” választotta el, hanem kulturálisan közvetített, a művészeti tradíció által meghatározott jelenségként kezelte, következésképp megkülönböztette a tisztán esztétikai produkciótól: „(...) az irodalom nem tisztán csak művészet, de van benne valami a nyelvből. A nyelv eredetileg szintén expresszió. Eredetileg minden szó expressziófélét akart adni, de lassan formulává válik. Hogy mennyire »csírában levő költészet« a nyelv, jó bizonyíték, ha arra gondolunk: a szavak látszólag ok nélkül elavulnak, helyükbe más szó jön. Mindenkinek az új szó kedves, pedig semmi értelmi különbség nincs köztük.”14 A képiség mint a szó eredendő (de csak költőileg megnyilvánuló) „expresszivitása” - a babitsi koncepció szerint - költői szemantikumának legfőbb forrása, amely csakis a költői nyelvi hagyományban gyökerezhet s általa öröklődhet. Ez ugyanis olyan jelentéssel ruházza fel a szóalakot, amely akkor sem feltétlenül „kopik ki” belőle, amikor referenciája már felismerhetetlenné vált. Az „expresszió” nem egyszerűen ’kifejezés’, sokkal inkább ’kifejező nyelvi késztetés”, amit a kép és hangzás epigenezise tesz lehetővé. Ennyiben Babits valószínűleg túllép Croce kifejezésesztétikáján, a költői megértés nyelvi közvetítettsége irányába. Az expresszió - Babitsnál - a költői hagyomány által teremtett értelemvilág átsajátítását, értelemvilágának regenerációját jelenti. A „lepel” szó is „formulának” számít a magyar költészetben. Arany János (Babits egyik legfontosabbnak tartott költő-elődje) A lepke (1877) című versében már a „meg-, belep(ni)’ értelemben szerepelt. Aranynál: „Nem száll virágot lepni meg, / (...)” Az Arany-versben a „lepke” szó így önnön belső (jelen38
