Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 6. szám - Pálfi Ágnes versei

a hátamon. - Csodáltam azt a férfit hanyatt az ágyon. S rajt’ ülvén azt a nőt. Szivén talált (ábránd volt, puszta tévhit?)

a pörge nyíl, kit vaktában égre lőtt a lyányosképű, balga gyermek-isten.

S erényt ha nem fakaszthatott, világverőt,

a bosszú édes volt. - A vérem itt lent.

IX.

Kézírásod, mint parttalan vízfolyás tárgyát vészéjtve önmagát jelenti.

S jegelve, lám, a kéz- és lábmosás

után a fföccs: a hat betű, hogy spicli.

Farizeus. Vagy Júdás, hogy ne mondjam, kinek nem használ szentelt víz, se spricni. Ez volnék én. - Az életedből hordjam hát el magam. - S a kínt, ki szemmel vert meg, leint, hogy könnyeimmel fölfakasszam,

s a bűnt fejedről hogy végképp eltereljem.

X.

Mesterkedik, hisz többé nem tanítvány az ember lánya. Pusztában tévelyeg.

Szelet sodor - s bár nincs rá jogosítvány,

tojik az égre. - Kikölti lázbeteg árdeli holdját, a perzselő napot.

S nézi, csak nézi: a kék üveghegyek

mint olvadoznak! - Maholnap mind halott a fű, a parti nád, a zümmögő bogár.

A tünde képzelet, a felhő-állatok

nem moccannak. A menny, akár a kő: kopár.

53