Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
„Egy Csángó utcai kocsmában tartották összejöveteleiket.” A mi kocsmánkon kívül, a Csángó utcában más csapszék nem volt! Nagyapám tehát, - bár ezt sosem tudta meg - ha névtelenül, de kocsmája és kisfröccsei révén bevonult a munkásmozgalomba is. De előtte, utána, helyette? Kitiltotta a nyilasokat. Beleborzongok, - nálunk fröccsözött az egész angyalföldi munkásmozgalom. Mennyien lehettek, ha ez a köztudottan vérnősző, horthysta, permanensen kommunistákra vadászoknak nem tűnt fel? Arról már nem is érdemes szót ejteni, hogy ide jártak a Zsidókórház haladó szellemű orvosai és ápolói, Kádár János okos szavait hallgatni a leendő kommunista paradicsomról. Én meg a Zsidókórházban születtem. Lehet, hogy egy Kádár-tanítvány kommunista orvos segített a világra? Jókor lehettem jó helyen? Csak nem jöttem rá időben? Ha ezt tudom, számtalan önéletrajzaim vezérlő mondatait olvashatnám most a dokumentumokká sárguló papírokon. Az ivóból egy másik kijárat lépcsősorba torkollott, amely a lakrészekhez vezetett. A lépcsősor végén - hat vagy hét fok - egy kis beugró volt, amelyből előretekintve a konyhába lehetett belépni. Balra fordulva, pedig egy folyosóra, amelyből a különböző helységek nyíltak. A konyha a házban lakók számára nemcsak a főző, de az információs teret is jelentette, ahol a közös döntések megszülettek. A folyosóról nyílt az ebédlő - tágas, nagyszoba -, középen egy legalábbis számomra óriási ovális ebédlő asztallal. Az asztal körül hatalmas támlás székek, amelyek közül még az én gyerekkoromban is egy - az asztalfőn- üresen maradt. Ez a szék őrizte, dédapám, Lambert bácsi emlékét. Az ebédlőből nyílt a nagyszülők hálója, nagyapám faragta bútorokkal és egy titokzatos állóórával telerakva. Az ingaóra egy kis óratartó szekrényen pihent. A szekrény zárható volt. „Itt tartom a kincseimet Sánikám. Ha meghalok, mindenem a tied lesz”- csitított Katyi, bárhányszor az óra körül sündörögtem. „Dédapád hagyatékát őrzöm benne.” Amikor nagyapám meghalt, mint a gyerekkoromra emlékeztető titkot magammal akartam ezt az állóórát vinni, de nem fért el az albérletünkbe. Mondjam, hogy néha fizikai fájdalmat okoz az emléke. Ez az állóóra, a maga bimbamjaival, a múlt mementójaként, engem is túlélő tanúként éltethetett volna együtt veled, Katicám. A kiugró buta kakukk tompa tekintete mögül mintha a szépapa Lambert bácsi révülhetett volna a világra, örök őrangyalként vigyázva lépteidet is. Azt mondják, a gyerekek azt a mesét szeretik legjobban, amelynek ők maguk a főszereplői. Bár fiatal apaként is elég gazdag fantáziájú voltam s meséim közül nem egy maradandónak bizonyult, de az igazi, mint ezt Réka lányom gyakran megemlíti, a sárga virágos mese volt. Feleségem, Ági ott ül a gyerekágy szélén, s kirándulni viszi a pici Rekócát. A gyönyörű rétre, ahol sárga virágok nyílnak. Sárga virágok, amelyek buksiját olyan szépen lehet megsimogatni. 81
