Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
Ha sorsom labirintusában végig a hónom alatt cipeltem volna az órát, most meglenne a telekommunikációs híd közted és Lambert bácsi között. De így, Katicám, nem szólaltathatod meg Lambert bácsit, nem hallhatod a csengő üzenetét, nem mondhatom neked, hogy itt a titok, amit Lambert bácsi rád is csak időlegesen hagy, mert a nagyapád későn jutott önálló, az oda nem való órát már csak terjedelmét tekintve is, elbíró lakáshoz. Új mese kell. A mi szobánk - amely szintén a folyosóból nyílt - csak alvásra szolgált. A bútorok szintén öregapám keze nyomát őrizték. A míves alkotások 1945 elején kapták az első sebeket. Felszabadító orosz példaképeink egy téli éjszakán úgy döntöttek, hogy a szobánkba készítik el a sztyeppékre emlékeztető nyílt tábortűz mellett a sült szalonnájukat. Az ágypörkölést, s a durva csizmatalp nyomát soha többé nem tudta ellepni az időnként rá-rákent politúr. A nehéz bútorok sorsa szinte példázta szocialista ízlésünk bimbózását, virágba borulását, majd elhullását. Anyám - ebben talán benne volt ambivalens érzése apai nagyszüleim iránt - nem szívesen élt együtt a szobát dobozzá zsugorító bútorokkal. Szabadulni azonban nem tudott tőlük. Ez a kettősség aztán furcsa szocialista szecesszióban oldódott fel. A hatvanas évek közepén a két faragott szekrény közé beszorult a nagy kincs, családunk felemelkedésének státuszszimbóluma, a háromajtós szekrény. Azután - a Kádár-rendszer virágkora, a hiánygazdasággal vegyes vásárlási láz idején - beköltözött a lakásba a csőváz garnitúra. Két terpeszkedő fotel, egy csővázas üvegasztal, s koronaként a kihajtható rekamié, amelyet két ember is alig tudott ággyá varázsolni. A vitrinben a húszas-harmincas évek porcelán csetreszei, az esernyőt tartó piros és fekete kutyus, mellette a szocreál sas, a tengerészruhába öltözött béka zenekar s a lengyelektől származó sóbányai szuvenír. Az ágyakon eredeti írott kalotaszegi párnák. Anyám emléke velem él, létem szerves léte. A lakásom, a mosolygó pirospozsgás pap bácsin, a ki tudja, honnan idekeveredett hamutartón, néhány Gorka-kerámián, a köröndi tányérokon, a szőtteseken kívül semmit nem volt képes befogadni. Meg persze a könyvek. Apám, klasszikusan középpolgári könyveinek java az én örököm. Gyerekkorom bútorait a benne maradt ruhákkal, apám magnószalagjaival együtt az egyik városi önkormányzat osztotta szét a település szegényei között. A család tehát, míg fel nem aprítják a bútorokat tűzifának, névtelenül, de tárgyiasulva jelen van a magyar rögvalóság egy körülhatárolható földrajzi szegletén. Magam, tehát, szinte tárgytalanná váltam. Illetve így nem igaz. Velem van - naponta nézek szembe vele - egy bronz csöbör. Álantik darab. Anyai ács nagyapám szerezte egy úri lakásból a háború után, romtalanításkor. Ezt szánom halotti urnámnak. Meghagytam, Kata, anyádnak: porszívózáskor mindig csippentsen ki hajdani belőlem egy hangyányit, majd csak elmúlok. A két összekapaszkodó nemes római ifjú bronzba merevült barátságának emlékét öcsém őrzi. Mellettünk volt a két albérlő külön-külön kis helyisége. Az egyikről, Rózsiról, nincs képem. 82
