Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke

megérkezett az angyal egy kommunista párttagsági könyv képében. Igaza volt Sztálinnak: ezek a kommunisták különleges anyagból voltak összegyúrva. A tagsági könyv tulajdonos magyar tiszt ékes oroszsággal biztosította a tagsági könyvvel rendelkező' orosz fó'nököt, hogy apám partizán volt, s nem egy alkalommal életét kockáztatta a proletáriátus győzelméért. Apám aligha mintázta a zord partizánvezért szakadt pizsamájában, s ha hirtelen a kezébe nyomtak volna egy fegyvert, mutassa meg hol a csöve, biztos lebukik. A magyar tiszt érve mégis hatott, de még inkább a gesztusa. „Sanyi bácsi, hozzon fel a pincéből néhány liter bort, de nem a vizezettből.”

Hogy is szól a rigmus? „Orosz - magyar két jó barát. Együtt harcol, s issza borát.”

Életben maradtunk. Tetteimet nem őrzi márványtábla. A Sanyi-csárda falán. Pedig milyen szép is lenne. „Itt halt hősi halált Kiss Sanyika, családtagjaitól övezve, akiben már koragyermekkorában tetőzött a nemzeti érzés.”

Amikor nagyapám meghalt, én vállaltam a temetését, s tudtam, hogy nagyanyám mellé viszem. Ennyi idő után csak megbocsátotta Katyi maga-magának ifjúkori tévedését.

Hogy összekerüljenek, Katyi sírját meg kellett bontani. Nagyanyám exhumálására, az akkor már egyetemista öcsémmel mentünk a temetőbe. A korhadt koporsó romjaiból a csontok mellett szürke szövetdarabok kerültek ki, s egy fonott bronzvörös hajtincs. Öcsém szeméből megeredt a könny, s mint egy eszelős mormogta maga elé: Katyi, Katyi. Hazafelé beültünk egy korsó sörre, s valami nagyon furcsát hallottam. „Most már van másik nagyanyám is!”

Nagyanyámról nekem elég eklektikus képem volt. Emlékeztem rá gyerekkoromból, láttam őt a ravatalon, s láttam róla fényképeket is. A fiatal Katyit és a nagymama Katyit. A valóság és a fotók összemosódtak tudatomba, s végül egy elegáns, tiszteletet, parancsoló dámát, kora szépségideálját őriztem meg magamban. Ma is.

Csak a bronzvörös hajra nem emlékeztem. Bandi bácsi mondta el, hogy nagyanyám az Aggteleki utcai sötétségből is rendszeresen járt kozmetikushoz, s halála előtt két nappal változtatott hajszínt, s lett bronzvörös. 1951-ben. A Winkler-lány! Az újra asztalos, keserű lelkű, iszákos nagyapám felesége.

A Sanyi-csárdát azonban nemcsak a nyilasok szemelték ki maguknak. Évtizedekkel később olvastam Huszár Tibor Kádár-monográfiában, hogy a háború előtt ide jártak az illegális kommunista ifik is, soraikban Kádár Jánossal, megtervezni a boldog jövőt és oltani a szomjukat.

„1937. szeptemberét követően az emberek, a körülmények, a feladatok megismerésének arányában fokozatosan aktivizálódtam. Idővel tízes bizalmi, majd körzeti titkár, kerületi végrehajtó bizottsági tag és az ifjúsági csoport összekötője lettem. Közvetlen munkámat, a körzeti munkát és a fiatalokkal való foglalkozást szerettem és szívesen végeztem. Körzetem munkásjellegű volt (ma közigazgatásilag a XIII. kerülethez tartozik), de oda tartozott az akkori Zsidókórház is, sok haladó gondolkodású orvossal és ápolóval, akik között erőteljes szervezőmunkát végeztünk.” Idézi Huszár Kádárt, majd hozzá teszi:

80