Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
Nagyanyám eléggé el nem ítélhető módon nem becsülve a „készen kapott szabadságot”, a kapitalistákra jellemző arroganciával a magántulajdont védte a messziről jött idegenekkel szemben. Bezzeg én! Pável már elment, a helyzet „konszolidálódott”, a békénkre és jólétünkre őrködő szovjet harcosok barátságosan iszogattak az ivóban a szövetséges magyar demokratikus hadsereg éppen ott tartózkodó állományával. A kis Sanyika - szerény, de annál jelentősebb személyem - vígan rohangált az asztalok között, hol egy orosz, hol egy magyar ölben landolva. Az ivó egyik szögletében az oroszok tanyáztak, a másikban a magyarok. Az oroszok - ki ne tudná róluk - szerették a mál- csikokat. Egyikük elővett egy tábla csokoládét, s hívogatni kezdett. Bűnbánóan be kell vallanom, általában az oroszok invitálásának, egészséges nemzettudat híján, csak nagy ritkán álltam ellen. Azon a napon azonban feltehetően felvillant bennem - hogy hű legyek az emlékiratok kötelezően objektív hangvételéhez -, hogy ezek ugyan azt hangoztatják, hogy ideiglenesen vannak itt, de érezhetően állandóra rendezkedtek be. így hát megmakacsoltam magam. Szeszélyesen hadonászva toltam el az orosz csokit, s ráadásul bömböltem is. A „ruszkaja dúsa” kiegyensúlyozottságát bizonyítja, hogy az orosz katonák kedélyesen vették tudomásul heveny rakoncátlanságomat, sőt még a kínáló társukat is meggyanúsították némi sztyeppéi vadsággal. Ekkor az egyik magyar, hogy etnikai rokonságunkat kidomborítsa, csokoládét ugyan nem kínált, mert nem volt neki, de valami papírral magához csalogatott. Az ölébe röppentem - egy-két magyar összehajol -, amit a magyar diadalmas mosollyal nyugtázott, egy az oroszok felé vágott megjegyzés kíséretében. Ez volt a sok. Az oroszok dühödten ugráltak fel a székeikből és sorozatokat eregetve a plafonba a falhoz parancsolták családom összes jelenlévő tagját, fasiszta csürhét emlegetve. Fasiszta csíirhe! Kis Katicám! Az egyetem végzése után, fiatal történészként éveken át a második világháború alatti fasisztaellenes magyar ellenállás történetével foglalkoztam. Az évek során sokan lettek barátaim azok közül, akik valóban fegyverrel a kezükben harcoltak a németek és a nyilasok ellen, de nem voltak, és később sem lettek kommunisták. Van Magyarországon ma egy kis társaság, akik élükön egy Gyurcsány Ferenc nevű illetővel - a jelen sorok írása idején éppen magyar miniszterelnök - előszeretettel fasisztázzák le azokat, akik nem szimpatizálnak velük. Köztük az én hajdani harcokban edzett barátaimat is. Pörögnek a szemgolyóik, habzanak a lelkesedéstől, hogy ők megvédik a magyar népet a fasiszta veszélytől. Sokan még mindig hisznek nekik Ezek a „fasiszták,” akik ellen Gyurcsányék védik a népet, javarészt olyan emberek, mint az én rokonaim voltak. Akik akkor ott álltak a részeg őrültek fegyverei előtt, égnek lökött kezekkel, remegő lábakkal, szembenézve az évek alatt elpiszkosodott fallal. Kocsmanévadó nagyapám, lábadozó nagyanyám, a sikeresen hazatért zsidó albérlő Bandi bácsi, a pizsamanadrágja után kapkodó apám, akit ezekért a mozdulatokért külön is agyon akartak lőni, mert biztosan pisztoly után kapkod a gatyakorcában, s az eseményeket méla értetlenséggel szemlélő anyám. Csattogtak a fegyverek biztosító szerkezetei, mikor 79
