Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke

egyszer voltam, akkor is beléborzongtam. Most, hogy ezeket, a sorokat rovom, megoldódódott a rejtély, hogy miért. Ennek a gyönyörű rokoni kapcsolatnak a kedveskedő' ragozott alakja, a birtokrag nélkül, az évtizedeken keresztül érzett, de nem értett hidegség szelét suhantja felém. Anyám nem szerette az apósát, de apám is távoli szigetről pislogott vissza a szülői házra. Vagy, s ez sokkal valószínűbbnek tűnik, nem volt mondandójuk egymás számára, s talán közös emlékük sem.

Én másképp viszonyultam Öreg Sándorhoz. Gyerekként azért vártam vele a találkozást, mert tudtam, hogy mindig kapok tőle valamit. Amikor gimnazista lettem, nyaranként a szünidőben is szívesen mentem hozzá, angyalföldi nagyanyáméktól, mert éreztem, hogy vár, örül nekem. S mellette ott volt Bandi bácsi, aki egyre többet mesélt a családról, s Katyiról. A minőségi változást az egyetemi éveim alatt kialakult cinkosság hozta meg. Kollégista voltam, s eleinte inkább valami szemérmes kötelességérzet űzött el az Aggteleki utcába. Nem a vérség szava, ami ugyan létezik, de külső tényezők hatására egyre inkább pislákolni kezdhet, s nem is az együtt töltött évek, ha azok nem tartalmaznak összekötő emlékeket.

Leültünk egymással szembe a konyhába, nem szóltunk, én nem kérdeztem, hogy van, ő nem mondta, hogy jól. Aztán elkezdett döcögni, s mesélni Isonzóról és Piavéről. Hallgattam a jó öreg háborút viselt kocsmárost, s lassan rájöttem, hogy nem is nekem mesél, talán azt sem tudja, hogy ott vagyok, de azt igen, hogy valaki hallgatja. És egyszer csak szeretni kezdtem. Szeretni kezdtem, mert megéreztem a katalizátor szerepének ízét, rájöttem, bár öntudatlanul, hogy katalizátornak lenni néha jó. Örömforrás a másiknak.

Egy órát adtam a rokoni kapcsolatnak. Szilárdan elhatároztam, hogy egy kerek órát nem mozdulok, éljen az olasz front. Időm letelt, fölálltam s búcsúzni kezdtem. Nagyapám felocsúdott, nedves bajszát az arcomhoz dörgölte, s a pénztárcájában kotorászva meglepte lelkemet egy százassal. Óriási pénz volt. Aztán összeszoktunk! Kéthetente eljártam hozzá, egy óra Piave, majd cinkos mosoly és egy újabb százas. O is tudta, én is tudtam, jót teszünk egymással, s ez nem volt üzlet.

Sokat mesélt, s erre már én késztettem, nagyanyámról is. Nem volt jó házasság, de nagyapám szerette nagyanyámat, s ahogy az idő telt, egyre jobban. Meséi vibráló feszültséggel telítették a levegőt, pedig mondatai szikárak voltak, esetenként bántóan magyartalanok, ő maga monoton. Talán a történetei hordozták a kifejező erőt. Szeme elrévedt, szavai kopogtak, s a szegényes pislákoló lámpafényű józsefvárosi konyha helyett máris az angyalföldi kocsmába repítette az emlékezete. Szinte hallani véltem, amint az oroszok éktelen ricsajt csapva puskatussal verik a kocsma lehúzott redőnyét. „Nagyanyád előbb ért le a kocsmába, mint én. Nekem sérvem volt, lassan haladtam.” Ekkora már az oroszok a pincében néhány hordót rapittyára lőttek. Valóban patakokban folyt a bor. Nagyanyám sikítozva próbálta megállítani a vandál pusztítást. „Kaptok annyit amennyi, belétek fér.” Az egyik, rekordidő alatt lerészegedett orosz felbőszülve az asszonyi visítástól, belemártotta nagyanyámba a fasiszták ellen, ekevasból kovácsolt bajonettjét. A mellét szaggatta meg a szurony. Szerencséje volt. A részeg patrul odahagyva a vérében

77