Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
egyre kevesebb alkalommal - újra és újra belém hasít Katyi pécsi rokonainak döcögőse. A hozzám kúszó mondatfoszlányok Jani bácsiról, Etáról, aki annyira utálja a férjét, hogy avas szalonnával eteti, Robiról, a kis zsiványról, az elzül- lésre ítélt lányokról, s Lajcsiről, a vagyon elkártyázójáról. Lajcsi - csupán szájhagyományra támaszkodom - az elejtett szavak alapján a család romlásba vivője, igazi fekete bárányként perdül még most is elő képzetemben. Állítólag Fedák Sári mellett neki volt először Budapesten gumirádlis kocsija. Ha nem igaz, akkor is szép. Végre valami igazi dzsentris. A vagyon másik felét elitta, elkártyázta. Elitta a vagyont — pusmogott a család, még 1945 után is. Még én is hallottam a hatvanas években felemlegetni Lajcsi bűnét a nagyapámtól. Meg kell mondanom, ahogy egyre jobban megértettem nemzetem történetét, annál szimpatikusabb lett nekem ez a Lajos. O aztán valóban kiszúrt a kommunistákkal. Tőle tényleg nem lehetett elvenni semmit. Viszont volt neki néhány jó éve. Akkor azonban a kártya jelentette az igazi gondot. Irodalmi műveltség híján el sem tudtam képzelni, hogyan lehet elkártyázni a vagyont, pedig kártyázni én is tudtam, éppen Katyi tanított meg a máriásra. A nevetgélés emléke mélyen belém ivódott. Sért, bánt, mint a koporsóra robbanó rögök. Pedig a rögöknek ez a dolga. Bár, azóta én is cseréltem már híreket egy-egy temetési menet utolsó soraiban. Azonos mérce, hallottam és mondom magam is nem egy alkalommal. Majd ha arcomra fagy vigyorom, s lefagynak éltető nedveim, elhiszem magamnak is, hogy van ilyen. Bár történész létemre, érthető módon a saját családom története is érdekel, a pécsi rokonokról a mai napig sem tudok semmit. Illetve ez így nem igaz. Talán. Esetleg. Mégis. Három évvel ezelőtt kóborlásaim közepette az Új Köztemető falánál, rám szólt egy márvány síremlék felirata: Winkler Lajos, élt hatvan évet. Az ő temetésén vajon kik nevetgéltek, s az enyémen vajon kik fognak? S vajon ez a Lajos, annak a Lajosnak a fia? Kitelepítették? Megúszta? Beszervezték? Visszautasította? Forradalmár lett? Esetleg munkásőr? Egyáltalán, ez a Lajos - az a Lajos? Ha akkor nem kacarászik a pécsi rokonság, most tudnám! Katyit 1972-ben még egyszer eltemettem. A hatvanas évek közepéig, 1951 - tői, bárhol is laktunk, nyaranta feljöttünk Pestre az addig a Béke utcában lakó nagyanyámékhoz. Meglátogattuk az Aggteleki utcában lakó nagyapámat, s a vele együtt lakó Bandi bácsit is. Az angyalföldi Béke utca és a józsefvárosi Aggteleki utca között nagyon nagy volt a távolság és fagyos mosolyú az út. Ahogy rakodtak egymásra az éveim, úgy vált egyre világosabbá, hogy anyámnak ez az út maga volt a Golgota. Anyám állandóan fészkelődött, úgy ült le a székre, mintha már is indulna haza. Szólj már valamit apukához, korholta a szfinkszet alakító apámat. Aztán csak-csak kipréselődött anyámból a harsogva zúgó kérdés, hogy nagyothalló nagyapám is megértse: „Hogy van apuka?” Bandi bácsinak, alias Schwartz Arnoldnak, a családhoz ragadt albérlőnek sem kellett kapkodnia a fejét a kérdések zuhataga elől. Tudod Katám, anyád egyszerűen csak apának szólít, egyszer-egyszer, ha dühös, vagy éppen játékos, akkor apucikámnak. Apuka, hál istennek csak 76
