Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
Rövidesen megvolt az esküvő, majd ahogy az illik, megszületett apám, a maga hat kilójával, akit több testvér már nem követett. A kocsma, pedig névadót kapott. Ekkor lett a névtelen angyalföldi sarki kocsma „Sanyi csárda”. Nagysziileim házasságát nem jellemezte a kirobbanó, telet is tavasszá varázsló szerelem. Nagyapám mint „a még egy ilyen győzelem, s nem marad katonám” angyalföldi bizonyossága, inni kezdett. Ivott rendületlenül, nagyanyám haláláig. A temetés után még egyszer nagyon-nagyon berúgott. Aztán felemelte a fejét és többé egy korty sem csúszott le a torkán. Naponta járt ki a temetőbe, míg bírta a lába. A kendermagos kakas temetése ott a Sanyi csárda szögletében meghitt, fájdalmas és bensőséges volt. És tanulságos. A zsigereimbe éreztem, hogy valaki, akit szerettem, nincs többé. Nem az elmúlás volt akkor számomra a lényeg, hanem a hiány. A beállt, a naponta megtapasztalt hiány. Amikor Katyi nagyanyám meghalt - már nyolc éves voltam - ismerős érzés vett rajtam erőt. Tudtam - a fogalom használata nélkül -, hogy most ugyanaz történik, mint a kendermagos elmúlásakor. Katyi nincs. Nem is lesz többé. Láttam őt holtan a kórházban. Azóta is személyesen búcsúzom el minden halottamtól. Egyre több az üzenni valóm, egyre nagyobb a hiány és a félelem bennem. Amikor apámat temettük, az öcsém magához ölelve dörmögte: most már te vagy a legöregebb, te lettél a családfő. Ez a későbbi családfő azonban 1951 márciusában, nyolc évesen apja kezét fogva ott baktatott a temetői menet élén. Figyelmem erősen megoszlott a sok látnivaló között. A pálmát a lovak vitték el, a paták ütemes csattogása, fejükön a bóbita, fenséges látvány emlékét hagyták meg bennem. A nagyanyámat befogadó koporsó még nem egy tüsszögő, vánszorgó autó sivár belső terének zsákmánya volt, hanem egy gyászfogat fenséges koronája. Fejforgató bámészkodásomból, az anyámból kibukkanó zokszó ráncigáit ki. Nem tudtam rá sokáig figyelni, mert engem is marcangolt a magam baja. Mióta Katyi meghalt, nem hagyott nyugodni a gondolat, vajon mi lesz a hazugságommal? Az anyámnak lopva hozott cigaretták izgattak. Nagyanyám persze mindig meglátott, amikor láthatatlanul akartam kisurranni a kocsmából, s rendre megrótt: „Vigyázz Sánikám — vigyázz! A Jézuska mindent lát, a Jézuska azt is tudja, ha hazudsz”. Bajban voltam. Katyi már biztos a Jézuskánál van. Mi lesz, ha a Jézuska megmondja neki az igazat? Katyi haragudni fog rám. Azután megnyugodtam. A Jézuska eddig is tudta, hogy hazudok, mégsem büntetett. Biztos, az anyu miatt bocsátott meg. A Jézuska jó, biztos megbékíti Katyit is. A koporsóra zúduló rögök megrémítettek. Ezt, azóta sem tudom megszokni, hiába találták ki a koporsót fedő paplant. A rög engem elidegenít, a dübörgésben a túlélő ember diadalmas ordítását vélem felfedezni. Az orángután üvöltését, amint veri a mellét. Itt vagyok! Én vagyok! Még vagyok! A temetésben azonban mégsem ez a legborzasztóbb, hanem a színhelyet lassan elhagyó tömeg, nevetgélő, visszafojtott mormolása. Azért csak összejöttek a pécsi rokonok is. Akárhányszor temetésen vagyok - s ahogy öregszem 75
