Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke

meghódíthatta a művelt világot, - nagyanyámé senkit. Shakespeare története végén két család borult össze, hogy megszülethessen a katarzis. Nagyanyám szívnyílallásai érdeklődés hiányában a közöny kútjába fulladtak, s mert a „sztori” a Hitler előtti időkben játszódott, még modern Rómeó és Júlia szimbólumává sem emelkedhetett. Keserve nevetséges, hétköznapi, a családi legendáriumból is kitagadott, elhallgatott eset lett. Egyszerűen, mindenki által ismeretlen körülmények között beleszeretett egy zsidó férfiba. Férjhez akart menni ehhez az emberhez. A zord atya, egyetértve a zord anyával, a lányuk által áhított frigyet el sem tudták képzelni. Ok győztek.

A női lélek - mint ez köztudott - titokzatos és megismerhetetlen, ráadásul megfejthetetlen is. Párosítsuk ezt a tüneményes titkot a századforduló romantikus, mámoros, fekete zongorás, szecessziós világával, hátha így érthetővé válik nagyanyám világot büntető döntése. Bosszúból, vezeklésből, tehetetlensége okán? Ki tudja? Rögzítsük a szikár tényt: nagyanyám elhatározta, hozzá megy az első férfihez, aki megkéri a kezét!

Egy valamirevaló filmben ilyenkor megérkezik a rejtett értékekkel dúsan megáldott, mélabús tekintetű, de világot bíró, érett úr, - családunk mozijában, pedig a film befejezése előtt öt perccel felzúgott a csengő éles hangja, hogy az angyalföldi amorózó időben megigazítsa párja szoknyáját. És mindenki boldog. Borbándi Gyulától tudom, hogy a Winkler-mozi, csengetős mozi volt. Illyés Gyulától viszont mást is. Alexa Károly barátom csöngetett rám a napokban s hívta fel a figyelmem, hogy a Beatrice apródjai című Illyés-kötet 390. oldalán szó esik legendás mozinkról. íme a bizonyíték, hogy a Winkler- mozi előtti tér az ókori agorák méltó utóda volt.: „Hogy a tiszai csatavesztések -1919 nyara — milyen frontáttörést hoztak maguk után a munkásmozgalomban, de az egész közép-európai szocializmus hadszínterén, azt az angyalföldi munkásotthon arcairól lehetett leolvasni. A hétről hétre ritkuló fiúk szemében. Jó, ha még egyáltalán fölmentek az otthonba, s az esti találkozás nem ért véget a Tarnai-réten, a Winkler-mozi előtti ácsorgással.” Szerintem közülük többen be is mentek. Ebből tartottuk cl magunkat.

Amikor tehát a magyar munkásmozgalom már romokban hevert, az otthon is kiürült, a mozi még kitartott. Bár erről mostanában, e furcsa kapitalizmusban talán nem kellene beszélni. De tény, ami tény, a jegy nem lehetett drága, vagyis mi hozzájárultunk a munkáskultúra felvirágoztatásához. Ha újra győz a marxista oknyomozó történetírás, kérem ezt figyelembe venni. Pozitivista történetírás esetén érdemes megvizsgálni a mozi repertoárját, s azt is, hogy hányán váltottak jegyet.

Esetünkben azonban kísérjük tovább széplány nagyanyám hajdani kálváriáját.

Az újpesti asztalos legény aznap is betért a kocsmába a neki dukáló felesért. Talán a kasszában ülő lányt övező szomorú sejtelmesség, a tekintetéből sugárzó világfájdalom, ami különösen széppé teszi a nőket, hatott rá. Vagy csak a megszokás lökte ki belőle a szavakat? Tulajdonképpen mindegy, de elhangzott a bűvös mondat. Nagyapám, amúgy „magyarmiskásan” megkérdezte, mi lenne, ha feleségül kérné nagyanyámat.

74