Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
Sarkadi bácsi furcsa ember volt, a zsebkendőjét is a szivarzsebében hordta, de soha sem fújta ki az orrát, pedig szipogott. így született meg az ötlet: felszólítom őt, inkább pénzt adjon, ne strigulát, mert az nem kell az adóhivatalnak. Kísérletem nem várt bonyodalmakat okozott. Sarkadi Jani papája halálra vált arccal mentegetőzött nagyapámnál: „Drága Sanyi bácsi, miért nem mondta, hogy bajban van! Azonnal fizetek”. Megnevelésemet a család, szokás szerint, anyámra bízta. O adta a maga utolérhetetlenül bájos modorában tudtomra, hogy ne avatkozzak a nagyok dolgába. A levegőben kószáló elejtett mondatok azonban, mintha mégsem igazolták volna a lágy dorgáló szavakat. A felcsippentett foszlányokból kiderült, hogy a Sarkadi bácsitól kapott pénz bizony jól jött, s mert fellépésemnek hírét véve mások is kiegyenlítették adóságukat, némileg javult a büdzsé is. A helyzet azonban mégsem volt ilyen egyszerű. Bár nem igazán értettem, hogy felmenőim mit beszélnek, de egy szó, amit csak suttogva ejtettek ki, mégis belém ragadt. Az értelmét csak sokkal később fejtettem meg. „Hát ez a Sáni!” Ez voltam én, mint a család sváb származásának névvel jelzett ékes bizonyítéka. „A Sarkadi úr még azt gondolja, hogy itthon folyton zsidózunk.” Érdeklődtem ugyan, de válasz nélkül maradtam. Maradt a megérzés. A zsidókat nem szabad bántani. Ez a felfedezés napokra hátráltatta másik nagy tervem - a karátbányászat - megvalósítását. Belázasodtam. Rájöttem ugyanis, hogy ha Sarkadi bácsi zsidó, akkor a Sarkadi Jani is zsidó. Már pedig én éppen akkoriban vertem fejbe a Janit az óvodában a locsoló kannával. Mindketten a karmelita nővérek szárnyai alól kukucskáltunk ki a világba. A nővérek a virágok szeretetéről meséltek, majd öntözésre került sor. Janinak nem jutott kanna. Az enyémet akarta elvenni. Én meg fejbe vágtam. Nem volt elég, hogy a főnővér alaposan leteremtett, de még anyámnak is elmondta, hogy mit cselekedtem. Bár nekem volt igazam, mégis megszidtak, a főnővér is, és némileg rémült arccal, az anyám is. Viszont szófogadó gyerek voltam, olyan, aki még a másik gondolatára is figyelt. Elhatároztam, én bizony nem fogom bántani a zsidót. Csak éppen azt nem tudtam eldönteni, miből lehet megtudni, hogy ki a zsidó. Aztán felgyógyultam. S kigyógyultam. Évtizedekre. Mit is mondott Bibó? A demokrata nem fél. Tegyük hozzá: semmitől! A kellemetlen, s az erőszakos kisebbségtöredék által politikailag inkorrektnek minősített igazság kimondásának veszélyétől sem. Az első csalódást viszont rögtön követte a második. Szereztem egy éles kést, s az órából kifeszegettem a briliánsokat. Az óra meghalt, de ez nem nagyon zavart. Rohantam Sántához a tizennégy kis mütyürrel, hogy vigye el a Zsibire és hozza a pénzt. A felismerés kétségbeejtő volt. Se óra, se pénz. Csak egy barack a fejem búbjára. Hosszú időre meggyűlöltem mindenfajta ilyen kis mütyürt. A brill, a karát személyes ellenségemmé vált. Első, maradandó sebet ejtő kudarcomra emlékeztetett. Ez olyan mély sérelem volt, kedves Katám, hogy amikor anyád megszületett, nem engedtem, hogy kifúrják a fülét, mondván, nem kell a fölösleges flanc. Aztán vagy én lágyultam meg, vagy az agyam! Nagyanyáddal, kéz a kézben 70
