Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
aki végül is a helytelenebb álláspontot képviselte. A választás joga viszont az enyém volt. Bár a magasztos etika jegyében hibásan döntöttem, de ma sem bánom. Ha akkor őszinte vagyok, konfliktust robbantok ki. S aki kirobbantja a konfliktust, s ereje korlátozott, akármi is vezeti tetteiben, megfizeti cselekedete árát. S megfizetteti másokkal is. Kemény Zsigmond árnyalásában természetesen mélyebb összefüggésre is figyelmezhetünk: aki elköveti a vétséget, ha ártatlanul is teszi, bűnhődnie, akkor is kell. A környék kedvenc kocsmájának ivójából az egyik kijárati ajtó a tágas, „szeparés” kerthelyiségbe vezetett, ahol vasárnaponként a jobb családok hallgatták az egy szál cigányt, egy-egy kisfröccs, vagy korsó sör mellett. Ide járt Toppler bácsi, a szabó a feleségével és Angi lányával, aki egyidős volt velem. Nem tudom, hogy Angi szép lány volt-e vagy sem, de mert ő volt az egyetlen korombeli nőnemű lény elérhető távolságban, ő lett az első szerelmem. Belőle másra nem emlékszem, csak arra, hogy volt. De itt üldögélt Sánta, a munkanélküli vegyészmérnök — elhittük neki, hogy ez a szakmája —, a fröccsö- kért kapott fantasztikus meséire a világűr titkairól, még ma is emlékszem. A zöldeskék árnyalatú marslakók épp úgy éjszakai vendégeim voltak, mint Piroska, Hófehérke, Hamupipőke és a farkas. Sötét, széles karimájú, szembe húzott kalap, lukas talpú, állandóan sáros cipő. Nyáron is. Sánta vidám ember volt, körülötte állandóan nyüzsgő hangyaboly. Csak ült a kocsma-zugban és be nem állt a szája. O mondta azt is, hogy Rákosi sem él örökké. Azért emlékszem erre, mert szinte minden mondatát ezzel a kitétellel fejezte be, s mert nekem is ez volt a véleményem. Hiszen akkor már túl voltam a kendermagos elvesztését követő gyászomon. Aztán eltűnt. Hiába érdeklődtem utána, ügyet sem vetettek rám hajdani ivócimborái. Aztán Túri bácsi, aki soha nem ment oda Sántához, megunta okvetetlenkedésemet, s rám mordult: „elütötte a villamos, olyan részeg volt”. Ma már gyanítom, hogy a villamos keresztneve „ávó” volt. Sántától kaptam életem első óráját, cserébe egy „stika” nagyfröccsért. A markomban elférő fekete számlapú ketyegő, állítása szerint egy német tankból származott. Svájci óra, német Tigrisből kiszerelve, már ez önmagában felkeltette az érdeklődésemet. Sánta azonban még azt is megsúgta, hogy tizennégy karátos. Tizennégy karát. Sánta azt is elárulta, hogy az órában tizennégy apró briliáns van elrejtve. Hetekre elegendő talánnyal voltam körülbástyázva. Briliáns; karát, pontos, mint a svájci vonatok. A nagy elhatározás hamar testet öltött. Én bizony kibányászom ezeket a karátbriliánsokat, odaadom Sántának és megkérem, hogy adja el a Zsibin. A kapott pénzből, pedig kifizetem nagyapám adóhátralékát. Az adóhátralék állandóan fenyegető rém volt. Nagyapám gyakran emlegette, hogy jó lenne, ha a vendégek a fröccsöket nem „strigulára” innák. Ebből annyit megértettem, hogy ezek az adósok a fröccsökért nem adnak pénzt. Márpedig az adóhivatal pénzt követel és nem strigulákat. Feltehetően nem ok nélkül arra a következtetésre jutottam, hogy az óvodás társam, Sarkadi Jani papájából lehet leghamarabb pénzt kicsikarni. Sarkadi bácsinak lenyűgözően nagy hasa volt, s kockás zakót viselt; „príma amerikai szövet.” 69
