Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 4. szám - Alexa Károly: Leltár? Rovancsolás? Felszámolás

Egyre nehezebb ellenállniuk még a józan és felelősségteljesen gondolkodni próbálóknak is a rémálmok, a falanszteri víziók, az apokaliptikus futurológia borzalmainak.

És tegyünk itt egy rövid történelmi kitérőt. Egyrészt azért, mert az ilyesféle „visszapillantások” (Széchenyi szava: „Rückblick”) a „nemzetleltárak” és „nemzetstratégiák” felvezetéséhez rituálisan hozzátartoznak, másrészt - s ez persze a fontosabb szempont - már a „műfaji” hagyományokhoz való viszonyban is olyan katasztrofális elemeket, mint már nem pusztán veszélyes folyamatokat, hanem mint hovatovább elháríthatatlan meghatározottságokat kell észlelnünk, amelyek mindennemű mérlegkészítést és ajánlatot kérdésessé tesznek. Azaz nincs szó „történelmi kitérőről”: a helyzet a maga természetéhez híven nemcsak tragikus új fejlemények sorából formálódik, hanem igazodik :mindahhoz, amire a magyar história tanítani tudja a tragédiák szükségszerűségét fegyelmezetten tudomásul venni képes elméket.

A nemzet mint „tematika” nálunk - mióta egyáltalán arról beszélhetünk, tehát Mohács után, a reformáció kezdete óta - mindig is a filozófiát, a létezésről való gondolkodást és beszédet „helyettesítette”. És nem azért, mintha olyan magabízó nemzeti felsőbbrendűségi tudat, a kiválasztottság olyasféle rendíthetetlen lelkisége hatná át a magyarságot, mint a németet, az oroszt vagy a zsidót, hanem éppen ellenkezőleg: „a nemzeti diskurzus” olyan kisnemzeti szükségszerűség nálunk, amely az állandó fenyegetettség állapotában a személyes létet sem tudta másképpen elképzelni, legalábbis legjobbjainknál (gondoljunk Aranyra és Adyra), mint közösségi keretek között, olyan közösségben, amelyet a hagyomány és a nyelv és az „egyedül vagyunk" szorongása tart egyben.

És ez az érzület hatja át a nemzetstratégiai elmélkedéseket később is, a hírhedett herderi jóslatot követően, a reformkor kezdeteitől. A mindenkori - katasztrófákat követő vagy azokat a közeljövőben sejtető - békeidőkben. A reformkorban tehát és 1849 után, a kiegyezéstől számítható „boldog békeévekben” csakúgy, mint a kiegyezést a nemzeti végromlás dátumaként meghatározó, Trianon utáni traktátusokban, majd azokban a nagyon rövid s nem éppen nemzeti és demokrata illúzióktól mentes években, amelyek a második világháborús összeomlást követték, s alig tartottak három esztendeig.

És innen következik az a - kései Vörösmartyt oly aktuálissá emelő - tudatpusztító csönd, amely jóvátehetetlenül megcsonkított erkölcsöt, mentalitást, emlékezetet, nemzeti azonossághitet. És ami felfokozta azt a kisebbrendűségi érzetet, amely a rendszerváltoztatásra szövetkező értelmiségiek javát is átjárta. Felfokozta, mert ez a pesszimizmus - mélyében a szégyen, a félelem és a bűntudat - nem az orosz megszállás következménye, hanem évszázados nemzeti közérzület. Az örök veszteségérzet következménye. Ami tehát végzetesen fölerősödik most a második világháború, majd 1956 leverése után, az a század- forduló táján kezdődött el, és most, tehát a mi időnkben, a XX. század második felében kapott hatalmi-intézményes hátteret. Magyarországit és nemzetközit egybeszerveződve. Igen, az állandó vádaskodás légkörében élni..., s ráadásul úgy, hogy a vádaskodás önvádként jelenik meg, önvádként, hiszen azon a nyel54