Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 4. szám - Alexa Károly: Leltár? Rovancsolás? Felszámolás

ven hangzik-hangzott el, amit magáénak vélt-hisz ez a nemzet: „ a fasiszta”, „az első antiszemita ország”, és „az utolsó vérvád népe”...

Az önmarcangolásra hajlamosabbak persze a korábbi századokat sem feledhetik: Európa folyamatosan kinyilvánított ellenszenvére már Attila és az Árpád-féle honfoglalás óta, azután a török háborúk idején; és erre következnek a XIX. század közepe után az újabb és nagyon tudatosan szervezett liberális „kisebbségvédő” kampányok, különösen látványosan Tiszaeszlár idején (1883.). Milyen érdekes, vagy talán nem is az, hogy az a két nagy magyar históriai vállalás, amely valóban világpolitikai jelentőségű volt, 1848-49 és 1956, a pillanatnyi rokonszenvhullámok után kihullott Európa emlékezetéből, amiként a trianoni magyar sorstragédia még az érdeklődés peremét sem érintette, a megértésre, sajnálkozó rokonszenvre már nem is gondolva.

Visszatérve századunkhoz: ami valaha kedvetlenítő liberális-]ibertinus értelmiségi kalandként kezdődött a századfordulón, s ami oly durván lelepleződött 1918-19-ben, s amely „mértékadó” polgári közbeszédként nem halkult el Trianon után sem, az 1948-at követően egy tudatos állami „nemzetpedagógia” alapvetéseként működött. Hol diszkrétebben, látszatengedményektől sem tartózkodva, az állampolgárokkal kötött kimondatlan paktum ellensúlyaként, hol allegorikusán tehát, máskor meg kendőzetlenül, egyszer a keleties „modernizáció”, máskor az aufklärista tradíció, vagy a zsidó emancipáció, esetleg egyéb „szorongó másságokat” pártoló mondatszövevényekben.

Hogy miről is van szó — mindannyian tudjuk.

A nemzeti azonosságtudat pusztulásáról és a nemzeti azonosságtudat szisztematikus pusztításáról.

De azért legyünk mértéktartóak, pontosítsunk. Pontosítsunk, árnyaljunk, azaz tegyünk nyomatékot a mai „nemzet-diskurzusokat” kiváltó helyzet paradox voltára. A nemzetről ma nem azzal a fajta érzelmi hevülettel és mentális izgatottsággal, sőt azzal a pszichés távlatossággal beszélünk, amivel az 1970- 80-as évek fordulójától olvastuk Keményt és Eötvöst, Szabó Dezsőt és Németh Lászlót, Szekfűt és Bibót, egy bukott forradalom dicsőségének és tragédiájának (késleltetett...) élményében, hanem egy alapvető célkitűzésének bizonyos hányadát megvalósító (felmutató...) rendszerváltozás után - „demokrácia”, „nemzeti függetlenség”, „emberi jogok”, „európai integrációjaként”. Azért kívánatos itt a macskaköröm, mert még két évtizednek sem kellett eltelnie ahhoz, hogy bizonyossággá váljon a rendszerváltoztató mozgalmakat-moz- golódásokat kísérő gyanú: azok az ideálok, amelyek így-úgy megvalósultak (mintha megvalósultak volna), legfeljebb Európa egyik hátsóudvari fertályának mindennapi higiéniáját javították, azon az áron, s ez már egy-két éven belül is nyilvánvaló lett, hogy nemzeti sorskérdéseinknek még az emlegetéséről sem lehet szó, s ha mégis feljajdulnak ezek az eltemetetlen fájdalmak, csak a felharsanó gúny és rágalom a válasz. „Kárpótlás”, „jóvátétel”, „kultúrnemzeti feladataink”, magyar őstörténet, munkahelyi részvények, kisközösségi rítusaink, kokárda és zászló, Horthy és Teleki, a mezőgazdasági és ipari munkavállalók államilag garantált jogvédelme, turul stb., stb., stb. Utazhatsz (elvileg),

55