Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - Bíró Teofil: A liberalizmus mint eszmerendszer a XVIII-XIX. században
BÍRÓ T E 0 FIL A liberalizmus mint eszmerendszer a XVIII—XIX. században CÍMSZAVAKBAN, AZ ALAPKÉRDÉSEKRŐL Az elmúlt két-három évszázad történetének kivételével az emberi társadalmak, kormányzati- és államformák kialakításában soha nem játszott lényeges szerepet az individualizmusban és az ahhoz kapcsolódó egyéni szabadságban való feltétlen hit. A liberális eszmerendszer többek között pont ezekre a modern kori szellemi vívmányokra helyezi intellektuális alapját. Habár a liberális szemléletmód számos összetevője fellelhető az antik görög-római világtól kezdve a középkori kereszténységen keresztül a reneszánszon át a reformáció koráig, a liberalizmus mint politikai áramlat és szellemi irányzat jellegzetesen újkori jelenség.1 Jelen munka a liberális eszmerendszer előzményeit, kialakulását, főbb jellemvonásait és az irányzatai közötti különbözőségeket hivatott felvázolni a XIX. századdal bezárólag, s természetesen a teljesség igénye nélkül. Mielőtt belekezdenék a liberalizmus előzményeinek vizsgálatába, szükségesnek tartom felvázolni azokat a liberális gondolkodást jellemző főbb sajátosságokat, amelyek mérhetetlen belső változatossága és összetettsége ellenére az eszmerendszer egységét biztosítják.2 John Gray elképzelése szerint egy liberális ember főbb ismérvei, hogy individualista, egalitárius, univerzalista és meliorista/ Ezek szerint - különböző irányzataitól függetlenül — minden, magát liberálisnak valló ember szemében az egyén erkölcsi szempontból elsőbbséget élvez mindenfajta társadalmi közösség követeléseivel szemben. Az emberi faj erkölcsi szempontból egységesnek tekinthető, s ezért minden egyes tagjának ugyanolyan erkölcsi státus biztosítandó. Végül hisz az összes társadalmi és politikai intézmény jobbíthatóságában és tökéletesíthetőségében.4 Mindezek után belekezdhetünk a liberalizmus előzményeinek történeti áttekintésébe. A liberális gondolkodásmód csírái már az antik világban jelen voltak. A szabadság, az igazságosság és az egyenlőség alapelvei már az ókori Hellaszban és Rómában is központi helyen szerepeltek nem csupán a bölcselők szemléletében, de a hétköznapi emberek életfelfogásában is. A szofista Prótagorasz fogalmazta meg először igazság-elméletében a politikai egyenlőség és igazságosság tanát,' melyet Démokritosz elutasított ugyan, de etikájában mégis központi szerepet kap az emberi szabadság ideája/' Ennek a szemléletmódnak a legérthetőbb és legérzékletesebb kifejtését Periklész nevéhez fűzhetjük, aki híres Halotti beszédé ben7 liberális és egalitárius elveknek adott kifejezést. Platón és Arisztotelész szembefordultak a szofisták pro- toliberális politikai elveivel, s filozófiájukban inkább egy a szabadságot és egyenlőséget háttérbe szorító konzervatív irányvonalat képviseltek.8 Ennek 41
