Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 4. szám - Kulin Ferenc: A 'polgárosulás' érelme

egyszerre ad magyarázatot arra, hogy a polgárosulás folyamatának mélyáramlata - Franciaországot kivéve - miért nem hozott felszínre erőszakelvű politikai programokat, s óv attól, hogy eltúlozzuk a kiegyezés utáni társadalomfejlődésben a rendies minták, a dzsentroid karaktervonások egyoldalú hangsúlyozását. Hiszen - miként láthattuk - az ekkor polgárosuló köznemesség mentalitásában legalább annyi polgári magatartásmódell játszott szerepet, mint amennyi úrias vonás szivárgott át a feltörekvő rétegek viselkedésébe.

Mint ahogyan a kézműves ipar és a még nem gépi technika középkori művelése, illetve alkalmazása alig teszi megkülönböztethetővé a földműves parasztságot a városi polgárságtól,'* az újkor végén a művelődés- és magatartáseszmények rokonsága sző finom hálót a nemesség és a polgárság között (ld. Fábri Anna: Knigge ) Hogy megértsük, hogyan vezet a polgári ’fejlődés’ robbanásig feszülő társadalmi ellentétekhez, - egy rövid ’szubjektumkritikai’ kitérő után - Teliér Gyula és Pethő Bertalan társadalomelméleti diagnózisaihoz kell visszakanyarodnunk.

IV. A POLGÁR - A NÉGY FOKOZATÚ TÁRSADALOMMODELLBEN

Vajon az egyéni és a közösségi autonómiának az a szintje (minősége), amelyet az eszményi polgár fogalma feltételez, nem pusztán ideológiai vagy esztétikai képződmény-e? Jobb esetben nem egy olyan embertípus iránti nosztalgiánkat fejezi-e ki ez a szó, amelynek modern kori feltűnése múló epizód, tiszavirág életű tünemény volt csupán, amely azonban napjainkra feltá- maszthatatlanul anakronisztikussá vált? Nem az a dilemmánk a lényege, hogy a mi konkrét körülményeink között kétségesnek tűnik ennek az eszménynek a realizálhatósága, hanem hogy filozófiailag is problematikussá vált: vajon a késő- és posztmodern korban van-e értelme egyáltalán egyéni és közösségi autonómiáról beszélni. A kérdésre egyértelműen tagadó választ adó posztmodern bölcselet éppen akkor zúdult rá a magyar értelmiségre, amikor a történelem jóvoltából felvillant saját polgári státusza visszahódíthatóságának esélye. Azaz nem egyszerűen a gátlástalan külhatalmi érdekekkel szemben bizonyult szervezetlennek és gyengének, hanem egy divatos antropológiai doktrína offenzívájával szemben is védtelenné vált.19

A magyar polgári értelmiség megosztottsága (úgy is mondhatnánk: a félpolgárok két típusa) - a pártszimpátiák szerinti tagolódáson túl - ehhez az antropológiai doktrínához való viszonya alapján is értelmezhető. A Habermas- tanítvány Axel Honneth elemzésére támaszkodva az egyik tábort a posztstrukturalizmus, a másikat a klasszikus autonómia-eszmény híveinek tekinthetjük. Az előbbi szerint föl kell adnunk „az individuális autonómia eszméjét, mivel már nem tudjuk megmondani, hogy a szubjektum hogyan juthatna el az önrendelkezés és a transzparencia magasabb szintjére.” A másik tábor „a klasszikus autonómiaeszmény határozott fenntartására törekszik, (..felfogadja a tudattalan és a nyelv szubjektumokat átfogó hatalmát, az individuális autonómia elképzelését (...) mégis érintetlenül hagyja.” A két tábor

21