Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - Kulin Ferenc: A 'polgárosulás' érelme
közötti ellentét csak formális, mert mindkét álláspontból ugyanaz a praxis következik: az egyik nem akar, a másik - talán akarna, de - nem tud érvényt szerezni az autonómiának. Ez utóbbi, „a posztstrukturalizmussal szembehelyezkedő mozgalom - mondja Axel Honneth - az emberi szubjektum eszméjének és valóságának szétszakításához vezet, s így az individuális autonómia fogalma is illuzórikussá válik.” A német társadalomtudós törekvése - hogy feloldja a két álláspontban rejlő ellentmondásokat - „a szubjektivitás rekonstrukciójára irányul”, „mégpedig úgy, hogy az emberi személyiséget inter- szubjektivitás-elméletileg értelmezi.” Meggyőződése, hogy „ezen az úton világossá kell válnia, hogy a szubjektum decentralizációjának nem kell az autonómia eszméjének föladásához vezetnie, hanem az eszme maga is decentralizálásra szorul”. Honneth tehát kibontakoztatja mesterének, Habermasnak a ’kommunikatív cselekvés’, ’kommunikatív etika’-fogalmában rejlő eszmecsírát, s a szubjektumok közötti interakciókat immár nem pusztán az életvilágukon belüli, illetőleg az életvilág és a rendszer közötti médiumoknak tekinti, hanem egyszersmind az individuális autonómnia gyakorlóterepének is. Világképének lényege abban a felismerésben ragadható meg, mely szerint az ember autonómiaképességének és a „szubjektumoktól idegen és azok felett álló hatalmaknak” a szembeállítása metafizikai konstrukció, hiszen „az egyén személyes szabadsága és önrendelkezése” nem szemben áll „az egyéni kontroll alól kicsúszó erőkkel (...), hanem azok organizációs formája.” Vagy - másképpen kifejezve - „A tudatos ellenőrzés alól kivont hatalmak (...) nem az én-azonosság kialakulásának mélyen fekvő korlátái (ahogyan azt a modern szubjektivitáskritika látja), hanem megfordítva, annak konstitúciós feltételei.” Magyarul: a civilizációnak azok a (hatalmi) képződményei, amelyek szétzúzzák vagy megbénítják az egyéni vagy közösségi önrendelkezés garanciáit jelentő konstrukciókat, kíméletlen rombolást végezhetnek az életvilágban (a gazdaság, a politika, a kultúra intézményeiben), de nem gyűrhetik maguk alá a szubjektumot; éppen ellenkezőleg: az ember csak akkor lehet képes a maga autonómiáját működtetni, ha a külső világ öntörvényűsége saját adottságainak mozgósítására kényszeríti, ha tehát úgy ütközik örökösen korlátokba, úgy jut el a már megragadott lehetőségeinek határaihoz, hogy azokban nem végzetét vizionálja, hanem saját öntörvényű aktivitása megszüli te tbetetlen közegét ismeri fel. Újabb korlátok, újabb határok persze csak ott jelenhetnek meg, ahol újabb és újabb távlatok is nyílnak. De hol és hogyan nyílhatnának újabb távlatok egy olyan világban, ahol egy kétpólusú struktúra - most mindegy is, minek nevezzük a pólusokat: magán és közélet, civil szféra és politika, alépítmény és felépítmény, társadalom és állam, vagy — Habermas fogalmaival - életvilág és rendszer - egymásra utalt elemeinek automatizmusa működik?! Miféle kihívások érhetik az autonómia-igényt, ahol a diktatúrák eleve megtagadják, a polgári demokráciák pedig eleve garantálják az emberi szabadságjogokat?! Nem szükségszerű-e, hogy a modern kornak e duális szerkezetű társadalmaiban nemcsak mint megtapasztalt élmény, hanem mint elvi lehetőség is ’kialszik’ az autonómia? S ha újra felparázslik, az vajon nem annak tulajdonítható, hogy maga a kétpólusú társadalomszerkezet roppant össze, netán meghasadt, hogy egy új, bonyolultabb struktúrának adja át a helyét?!41’ 22
