Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 4. szám - Kulin Ferenc: A 'polgárosulás' érelme

tartja a munkát. - Mekkora naivitás és fogalomzavar van ebben a ’munka-idealizálásban’ - mely nem erkölcs, hanem a kereskedő gépiesen futó neurózisa; aminthogy a dzsentri ’gőg’-je nem gőg, hanem személyiség, a külső, belső magány, függetlenség isteni értékének kultusza, racionális vállalása. A gazdag kereskedők ’munka’-etikájá tele van olcsó állogikával, képmutatással, vén- asszony-romantikával, neurózissal; a világ egyik legelképesztőbb humbugja.”22

III. A POLGÁR ÉS AZ AUTONÓMIA

Ha egyugyanazon tényre, jelenségre vonatkozóan két — egymást kizáró — értékítélet fogalmazódik meg, annak két oka lehet. Vagy az értékrendek össze- békíthetetlenek, vagy más-más összefüggésrendszerben beszélünk ugyanarról a tényről, jelenségről. A Kádár-kori ’félpolgárosodás’ Teliér Gyula szerinti értelmét vitató érveim esetében - a szerző koncepciója egészének és tudósipolitikusi ars poéticájának ismeretében mondom ezt - csak az utóbbiról lehet szó. Amit ő a Kádár-rendszer társadalmi folyamatairól mond, az tökéletesen beleillik abba képbe, amely szerint a dualizmus kora és a két világháború közötti időszak is a magyar polgárosulás sikertörténeteként értelmezhető2’, míg én a vitathatatlan sikerek mögött is súlyos válságtüneteket, s egyre halmozódó, prolongálódó szociális feszültségeket, kulturális egyensúlyhiányt és növekvő politikai kockázatokat látok. Nemcsak azért, mert elgondolkodtatónak érzem Szabó Dezső, Németh László, Kodolányi János, Féja Géza és főként Bibó István e tárgykörben kifejtett - ideologikus elemektől semmentes — nézeteit, hanem mert fellebbezhetetlennek tartom azt — a morális és esztétikai hitelű - ítéletet, amit a magyar irodalom klasszikusai fogalmaztak meg a modernizálódó Magyarországról. A népiek és urbánusok, bal- és jobboldali elkötelezettségűek között ebben a tekintetben nincs lényeges különbség. Ady, Móricz, a fentebb megnevezett népiek és Illyés, másfelől Babits, Kosztolányi és Márai közös nevezőn állnak Kassákkal, Déryvel, József Attilával! S úgy gondolom, az is figyelmet érdemel, hogy a két világháború közötti korszak legnagyobb formátumú társadalomtudósai (a Kövér György által is kiemelt Leopold Lajos, Hajnal István, és Erdei Ferenc) is az irodalom ítéletét igazolják. Az már inkább ideológia- és tudománytörténeti kérdés lehet, hogy mi magyarázza az egykorú rendszerkritika Kádár-kori ’felpuhulását’. Vajon mi lehet az oka annak a szemléletváltásnak, amit a társadalomtörténész Kövér György ekként jellemez: „A magyar társadalomtudományos hagyomány a magyar társadalomfejlődést inkább valamifajta különösségként, elmaradottságként igyekezett értelmezni, és az 1980-as évek végére billent át a mérleg a másik oldalra, azzal a tétellel, hogy a 19. század második felében lényegében sikeres modernizáció zajlott le, bizonyos fékekkel. A magyar társadalomtudományos gondolkodásban ugyanaz a dualizmus kori Magyarország mintha fejlettebbnek tűnne az elmúlt negyvenéves időszak végén, mint ahogy azt korábban megítélték.”24 Úgy látom, hogy a magyar kapitalizmus teljesítményének és szociális érzékenységének az átértékelése nem a történettudományon belüli szakmai viták eredménye volt,

14