Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 3. szám - Száraz Miklós György: Duna

rű közlés volt ez. Micsoda erdő lehet az, amelyik nem sűrű, nem sötét, nem kerek, hanem folyton és félreérthetetlenül fekete!? Ez a feketeség megfogja az embert. Lehet ez véletlen? Fekete erdő és fekete tenger. Akkor a folyó sem lehet más, mint tus. Tinta-folyó a Duna.

Ottlik is elácsorog a hídon a jeges víz felett, és aki szereti a Dunát, aki kölyökkorában maga is etette uzsonnája maradékával a madarakat, az látja is, amiről Buda krónikása ír: „A sirályok boszorkányos ügyességgel kapták el a morzsákat; kerülgették egymást, szinte orrabuktak, s olykor akár hanyatt lebegtek, csapdostak Ernő homloka előtt.”

A Bécsi-medencéből kilépve, magyarlakta tájakra érve meglassul, elnehezedik a Duna. Tekereg a Kisalföldön, hordalékát lerakja, ágakra bomlik, százával alkotja a szigeteket. „Lomhán, kényelmesen, szélesen folydogálva sütkérezik a magyar nyárban.” Szabó Lőrinc azt mondja, akiben van költészet, azt megragadja a folyó egyhangúsága. A magyar Duna az ismétlődések poézise. Mint versben a refrén: azáltal gazdagodik a táj, hogy a természet egy- egy részlete szakadatlanul visszatér. A sík partokon fűzfaligetek felhőgo- molyokként ülnek, máshol egészen a vízre hajlik a bokrok tömött labirintja: a sok-sok laza gomolyag szinte lecsordul a szigetekről a folyamba. Mögöttünk, messze, egy-egy láthatatlan falu templomtornya mutat az ég felé. Zöld rengés és vibrálás az egész part. Dohognak a hajógépek, balra csorda hűsöl az állóvízben. Béke, fény, forróság mindenütt. A partokon fehéren tajtékozva harsog a fölkavart víz, s a lelket valami altató, gyógyító örökkévalóság, valami laza, puha, majdnem anyagtalan ragyogás zárja körül.

A Dunakanyar - a folyam áttörése a Börzsöny és a Visegrádi-hegység között — kitüntetett helye a térnek. Itt megváltozik a viszonyunk térhez és időhöz: a távoli múltat közelinek érezzük, a tegnap időtlen messziségbe vész. Az érkező, legyen magányos vándor vagy zarándok, érkezzen kirándulóhajón, autón vagy kerékpáron, nyomban észreveszi, hogy szakrális térben jár. A múlt eseményei itt továbbélnek a jelenben, ott lebegnek a levegőben, lecsapódnak a vízpart kövein, nedves mohaként tenyésznek évszázados fák törzsén, kikristályosodnak a hegyek szikláin. Derűs hely ez, olyan erős kisugárzással, amit nem lehet nem észrevenni. Derűs, de nem vidám. Barátságos, de nem kedélyes. Derűsen ünnepélyes.

A pogány kor szentélyei szabad ég alatt voltak, jeles fák, kövek, hegyek, források közelében, csúcsokon, völgykatlanok mélyén. Itt a Dunakanyarban érezni véljük a hajdani áldozóhelyek erejét. A nevek is erről regélnek: Prédi- káló-szék, Oltárkő, Királyrét, Dobogókő, Ördög- és Strázsa-hegy, Nagyvillám. Múltas, legendás hely ez: tündérek, manók, koboldok, rontó és védő démonok lakhelye, fejedelmek szállása, szentéletű remeték búvóhelye. Telepedjünk le valamelyik hegyoldalban: Visegrádon, Nagymaroson, Zebegényben vagy Dömösön. Bámuljunk le a hegyekre, a nagy vízre. Talán a hófehér Donauprincessin siklik alattunk némán, méltóságosan, vagy egy

89