Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 3. szám - Száraz Miklós György: Duna

kotróhajó csörömpöl, kis tolóhajó bikaerős dízelmotorjának alig hallható brummogása reszketted a levegőt, s az uszályok, mint tömpe orrú, nagy állatok, úszó vízilovak, mélyen túrják a habos barázdában a vizet. Bámulunk lefelé, a fenséges táj melankolikussá és megértővé tesz, gondolkodásra, elmélkedésre ösztönöz. Itt nem lehet gyűlölködni, gonosznak és kicsinyesnek lenni. Itt előbb felerősödik a fájdalom, majd nyomban sajgóvá csöndesül, megkopik, eltávolodik a bánat. Itt még a gyász is más megvilágításba kerül. A tágas égbolt, a nagy víz párája, a ködben lebegő időtlenség, a hömpölygő víz nyugalmas örökléte, örök mozgásának állandósága magával ragad. Ugyan, hát mi egy emberélet? Itt minden elképzelhető, minden megtörténhet. Odalent ladik csorog a nagy vízen, megkönnyebbülten pöfög egy kishajó, azt várjuk, hogy feltűnik gyerekkorunk vízibusza vagy egy füstöt okádó, öreg lapátkerekes gőzös, talán épp az, mely egy régi-régi hajnalon, 1848 március 15-én Kossuthtal indult Bécsbe. Itt úszik alattunk Mátyás fényűző gályája, az embertestű, bikafejű szörnyetegről elnevezett Bucentaurus.

„Tekintetem kéjjel csúszkál a csillogó Dunán” - írja egy magyar költő Esztergomban. Babits a túlpard magyar települést, a szlovákiai Párkányt, a hajdani római Anorumot figyeli.

Majd’ kétezer esztendővel korábban egy másik bölcs férfiú, a római császár, Marcus Aurelius is a Duna partján elmélkedik. Ö a túlsó oldalon, a bal parton, a barbarikum peremén, a Garam torkolatánál írja jegyzeteit. 1700 év sem választja el őket egymástól, mégis úgy képzelem, szemben ülnek. A császár az Ister fölött Esztergomot, a római Solvát nézi.

Marcus Aurelius Antonius capitoliumi szobra fegyelmezett, elgondolkodó férfit mutat. A Róma mellett, Aqua Traversánál talált szoborfő is az átszellemült, gondolkodó uralkodót idézi. A sztoikus császárt, aki arra figyelmezteti önmagát: „Vigyázz, el ne császárosodjál!”, s aki úgy tartja, emberként nem csak Róma a hazája, hanem a nagyvilág. Sokat időzött itt északon, a Duna menti limesen. Markomannok, kvádok, szarmata jazigok ellen harcolt. Itt is halt meg Pannóniában - Sirmiumban vagy Vindobonában — 180 tavaszán. A római Magyarország egyik kitűnő ismerője mondja Pannóniáról, hogy akkoriban Európa és Ázsia határmezsgyéje volt. A császár meg azt mondja, hogy tulajdonképpen mindegy, hiszen Ázsia és Európa is csak kicsiny zuga a világnak, a jelenünk pedig egyetlen töredéke, röpke pillanata az örökkévalóságnak. Gondolj arra, int a császár, a világbirodalom Rómában, Hispániában vagy a keled tartományokban is otdtonosan mozgó első embere, ne feledd, hogy hány Socratest és Epictetost nyelt már el a végtelen idő. Babits a naplementén, a hömpölygő vízen és a rég halott császár gondolatain mereng Esztergomban, a kis magyar Rómában, ahol papok ülnek a hegyen, herceg- prímások uszályát viszik a nagy körmeneteken, régi prímások szíve szárad üveg alatt a kriptában és a sekrestyés ugyanúgy mutogat, mint az olasz templomokban. Aki a jelent látja, mindent látott, ami valaha volt. És önmagadba mindig visszavonulhatsz, súgja Antonius a csillogó víz felett. A nap aláhanyat- lik nyugaton, s Babits az előhegyi villa tornácán borongva figyel a túlpart, a szlovákiai magyar falu, Garamkövesd felé, ahol hajdanán a császár tábori írópultja állhatott. Szelíd és nemes bölcsességed mintha a pannon naplemen90