Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 3. szám - Száraz Miklós György: Duna

Céline orvosként kezdte, írói pályája hajnalán Semmelweis Ignácról, az anyák megmentőjéről írt monográfiát, aztán jött az első nagy háború, felfúvódott, kékes-zöld tetemek úsztak a folyókon, csonkolt túlélők és gázzal mérgezett félholtak közt botorkált az orvos-író, akinek a béke sem a megnyugvást hozta el: Párizs peremkerületeiben dolgozott, a nyomor, a sivár kegyetlenség és a bűnözés operettdíszletei között. Infernális élményeiből remekmű született, Utazás az éjszaka mélyére. A második világháború idején Pétain marsall vichyi kormánya mellé állt, majd amikor menekülni kellett, azzal együtt húzódott Németországba, a Hitler adományozta búvóhelyre, Sigmaringenbe. Ott áll a hídon a fasiszták közé keveredett francia, mögötte a germanista olasz. A kor­látra támaszkodva nézik a tajtékzó vizet. Elképzelik, hogy a folyó dühöngve nekicsapódik a híd pilléreinek, a várhegy oldalának, az ősi falaknak, lerombol­ja a tornyokat, a termeket, szétzúzza a porcelánokat, bútorokat, a deltatorko­latig sodor magával mindent, évezredek hordaléka alá temeti a történelmet. A híd körül megváltoznak a gondolataink, az érzelmeink: merengőbbek, ál- modózóbbak leszünk. A híd kiegyenlítő, mérséklő hatással is lehet: a víz fölött szilaj jókedvünk derűvé, rettegésünk aggodalommá csendesül. A híd, még ha csak egyetlen palló, patakon átvetett gerenda is, mindig ér­dekes. Körösi Csorna Sándor írja 1823-ban a Himalájában, a zanszkári hegy­láncon átvezető útszakaszról, hogy az ötezer méternél magasabb sziklahágók világában egyetlen fahíd sincs, melyen málhás állatok is átkelhetnének. Az utazó teherhordókat fogad, s gyalogszerrel teszi meg az utat, olyan hidakon kelve át a szakadékok fölött, „melyeket ágakból, indákból és kötelekből fontak, s melyeket senki nem javít, nem tart karban, csak az istenek óvnak”. A magyar Azsia-kutató leírása Thornton Wilder híres perui bürüjére is illik, mely a Lima és Cuzco közti országutat kötötte össze, s melyet inka indiánok eszkábáltak fűzfavesszőből, lécekből és venyigéből. Szent Lajos király sza­kadékon átívelő hídja, úgy rémlett, „ama dolgok közé tartozik, melyek örökké megmaradnak, el se lehetett képzelni, hogy egyszer majd leszakad.” A hidak az örökkévalóságnak készülnek, időnként mégis leomlanak. Hol van már Traianus hídja, melyet a damaszkuszi Apollodoros épített 103 körül, s mely az első állandó Duna-hídként a mai Turnu Severinnél ívelte át a folyamot? Es mégis, hiába omlanak össze, sodorja el őket a jég, robbantják fel őket katonák - miként 1944-ben a német hadsereg Budapest összes nagy Duna-hídját hiába szakadnak le ágyútűzben - mint a Csontváry-Kosztka Tivadar által megfestett, s a szerbek által szántszándékkal lerombolt mosztári -, a híd az öröklét képzetét kelti bennünk. Legyen bármilyen roskatag, egy híd pusz­tulása megrendít, elgondolkodtat. Orbán Balázs írja az 1860-as években, hogy a Székelyföld akkoriban még létező fedeles hidjai a falusi nép számára olyas­féle találkahelyek voltak, mint városon a kávéházak. Ilyen nyüzsgő, élettel teli hely az Arno öreg hídja, az ékszerészboltokkal zsúfolt firenzei Ponte Vecchio is, vagy a zenészekkel, festőkkel nyüzsgő prágai Károly-híd. Ivó Andric drinai kőhídján a sokvallású és soknemzetiségű boszniai város lakosainak élete zajlik. (Andric hídja nem egyszerű emberi építmény, hanem öröktől létező, mitikus mű, isteni alkotás, miként a természet maga: „Ha innen, a látóhatár aljáról nézzük a vidéket, úgy tetszik, mintha a fehér híd széles ívei alól nemcsak a zöld 87

Next

/
Thumbnails
Contents