Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 3. szám - Száraz Miklós György: Duna

Céline orvosként kezdte, írói pályája hajnalán Semmelweis Ignácról, az anyák megmentőjéről írt monográfiát, aztán jött az első nagy háború, felfúvódott, kékes-zöld tetemek úsztak a folyókon, csonkolt túlélők és gázzal mérgezett félholtak közt botorkált az orvos-író, akinek a béke sem a megnyugvást hozta el: Párizs peremkerületeiben dolgozott, a nyomor, a sivár kegyetlenség és a bűnözés operettdíszletei között. Infernális élményeiből remekmű született, Utazás az éjszaka mélyére. A második világháború idején Pétain marsall vichyi kormánya mellé állt, majd amikor menekülni kellett, azzal együtt húzódott Németországba, a Hitler adományozta búvóhelyre, Sigmaringenbe. Ott áll a hídon a fasiszták közé keveredett francia, mögötte a germanista olasz. A korlátra támaszkodva nézik a tajtékzó vizet. Elképzelik, hogy a folyó dühöngve nekicsapódik a híd pilléreinek, a várhegy oldalának, az ősi falaknak, lerombolja a tornyokat, a termeket, szétzúzza a porcelánokat, bútorokat, a deltatorkolatig sodor magával mindent, évezredek hordaléka alá temeti a történelmet.

A híd körül megváltoznak a gondolataink, az érzelmeink: merengőbbek, ál- modózóbbak leszünk. A híd kiegyenlítő, mérséklő hatással is lehet: a víz fölött szilaj jókedvünk derűvé, rettegésünk aggodalommá csendesül.

A híd, még ha csak egyetlen palló, patakon átvetett gerenda is, mindig érdekes. Körösi Csorna Sándor írja 1823-ban a Himalájában, a zanszkári hegyláncon átvezető útszakaszról, hogy az ötezer méternél magasabb sziklahágók világában egyetlen fahíd sincs, melyen málhás állatok is átkelhetnének. Az utazó teherhordókat fogad, s gyalogszerrel teszi meg az utat, olyan hidakon kelve át a szakadékok fölött, „melyeket ágakból, indákból és kötelekből fontak, s melyeket senki nem javít, nem tart karban, csak az istenek óvnak”. A magyar Azsia-kutató leírása Thornton Wilder híres perui bürüjére is illik, mely a Lima és Cuzco közti országutat kötötte össze, s melyet inka indiánok eszkábáltak fűzfavesszőből, lécekből és venyigéből. Szent Lajos király szakadékon átívelő hídja, úgy rémlett, „ama dolgok közé tartozik, melyek örökké megmaradnak, el se lehetett képzelni, hogy egyszer majd leszakad.” A hidak az örökkévalóságnak készülnek, időnként mégis leomlanak. Hol van már Traianus hídja, melyet a damaszkuszi Apollodoros épített 103 körül, s mely az első állandó Duna-hídként a mai Turnu Severinnél ívelte át a folyamot? Es mégis, hiába omlanak össze, sodorja el őket a jég, robbantják fel őket katonák - miként 1944-ben a német hadsereg Budapest összes nagy Duna-hídját hiába szakadnak le ágyútűzben - mint a Csontváry-Kosztka Tivadar által megfestett, s a szerbek által szántszándékkal lerombolt mosztári -, a híd az öröklét képzetét kelti bennünk. Legyen bármilyen roskatag, egy híd pusztulása megrendít, elgondolkodtat. Orbán Balázs írja az 1860-as években, hogy a Székelyföld akkoriban még létező fedeles hidjai a falusi nép számára olyasféle találkahelyek voltak, mint városon a kávéházak. Ilyen nyüzsgő, élettel teli hely az Arno öreg hídja, az ékszerészboltokkal zsúfolt firenzei Ponte Vecchio is, vagy a zenészekkel, festőkkel nyüzsgő prágai Károly-híd. Ivó Andric drinai kőhídján a sokvallású és soknemzetiségű boszniai város lakosainak élete zajlik. (Andric hídja nem egyszerű emberi építmény, hanem öröktől létező, mitikus mű, isteni alkotás, miként a természet maga: „Ha innen, a látóhatár aljáról nézzük a vidéket, úgy tetszik, mintha a fehér híd széles ívei alól nemcsak a zöld

87