Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 3. szám - Száraz Miklós György: Duna
múltnak, minden gyöngédségnek ellenségét - félre kell söpörni, hiszen több a kockázata, mint az általa esetleg realizálható nyereség. Ám a mítosz elvetésének mítosza is csak mítosz. Mert létezhet-e mitikusabb cselekedetünk, mint megtagadni a mítoszt. A szlovák Duna magyar is. A történelmi térképeken azt látjuk, hogy a folyó több mint egy évezreden át, a magyar honfoglalástól Trianonig, Ausztriát elhagyva magyar földre lépett. A határfolyó a Morva és a Lajta volt. A Morva torkolata fölé Dévény várának romjai emelkednek, s a Duna nem kérdi, szabad-e, a Duna Dévénynél betör. (Új időknek új, s régi időknek régi dalaival. Mer’ a Duna tesz rá, hogy mi a divat.) A szorost, ahol a Kárpátok és az Alpok összeszorítják, ezer éven át Porta Hungaricának, Magyar Kapunak hívták. A Duna ma határfolyó, ámbár északi, szlovákiai partján is túlnyomórészt magyarok élnek. Mondjuk hát úgy, itt aztán tényleg közös minden - mesék, legendák, régmúlt és közelmúlt -, a folyó s talán a jövő is. Tetszik vagy nem, bevalljuk vagy tagadjuk, fáj vagy nem fáj, de itt ami magyar volt, az is közössé lett. Mesék, legendák, régmúlt és közelmúlt. A folyó s talán a jövő is. Három város: Pozsony, Esztergom, Budapest. Mindhárom a Dunára fűzve. Valaha mindegyik főváros volt. Időben az első Esztergom, még az Árpád-házi királyok uralkodása idején, a X-XII. században volt királyi székhely, s az ország első városa. A XIII. század derekától Buda lett a főváros, egészen addig, míg 1541-ben el nem foglalta a török. Ekkor jött el Pozsony ideje. Százötven esztendőn át, vagyis amíg a budavári Nagyboldogasszony-templom tornyán a török félhold világlott, s a háztetők fölé a müezzin vontatott üvöltése szállt, Pozsony volt Magyarország fővárosa, a magyar Szent Korona őrzőhelye. Magyar Pozsony, német Pressburg, szlovák Bratislava. 1920 óta megint főváros. Szlovákia fővárosa. A sztyeppe Dunája Sokféleképpen lehet nézni a folyót. Jobbról - úgy értem, a jobb partról —, meg balról is, fentről és lentről, a partról a vizet fürkészve vagy a vízről lesve a változó partot. Lehet hajón, sziget csücskében vagy hídon állva is. A híd a legizgalmasabb nézőpontok egyike. Mintha hegycsúcsról, kilátóból, az Idő tornyából pillantanánk alá. Fölényt, rálátást biztosít. Mintha belelátnánk az óraszerkezetbe. A folyón vagyunk, és mégsem. A víz rohan, mi egyhelyben állunk. A víz felől tekintünk a partokra - mindkét partra -, és mégsem úszunk az árral. A híd különös, igéző, már-már szakrális hely, szemlélődésre nagyon is alkalmas. Pedig valójában világi építmény: a forgalom és az adásvétel, vagyis az áru- és hírcsere lebonyolításának színtere. A fiatal Duna fölött ívelő sigmaringeni hídon, szemben a Hohenzollern- család várkastélyával, egy francia és egy olasz férfi könyököl a korlátra. 1944- ben és 1984-ben járunk: a francia pokoljáró dudás, Louis Ferdinand Céline és az itáliai Duna-utazó, Claudio Magris mereng a folyó felett. Képzelegnek, bámulják a rohanó vizet, látják a habokon lefolyni a múltat, az élet romjait. 86
