Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 3. szám - Száraz Miklós György: Duna

A Duna pedig mítosz. Mítosz is. Claudio Magris a Habsburgok kapcsán arra a következtetésre jut, hogy a mítosz nem mindig egyértelmű, mert hordozhat időtálló értéket, de megjeleníthet hamis eszmeiséget is. Platón is megkülönböztet igaz és hamis mitológiát. Csakhogy a mítosz esetében a valódiság érdektelen és értékelhetetlen kategória. Nem az a kérdés, hogy igaz-e a mítosz, hanem az, hogy működik-e, s ha igen, jó vagy rossz. Ajaj! Itt akár abba is hagyhatnánk. Jó és rossz. Mint tudjuk, ilyen nincs. Csak személyek, nézőpontok, idősíkok vannak. És itt a Duna-tájon nagyon is sokféle mítosz élt az elmúlt évszázadokban és él ma is.

Mai világunk különben is a mítoszok kora. A mítosz mitizálásának (egyúttal devalválásának) kora? Ma már mindennek létezik mítosza, sőt mindennek a mítosza létezik: Brigitte Bardot-nak, Madonnának, a Coca Colának és a Harley Davidsonnak, a Kennedyeknek, a Real Madridnak, Oszama bin Ladennek és szeptember 11-ének.

De milyen mítosza van a Dunának? Nehéz megragadni. Szemtelenül azt is mondhatnánk, hogy minden a Duna-mítosz része. Iaszón hajóján ott húzza az evezőket a gyönyörű Heléné két testvére vagy az igéző énekű dalnok, Orpheus, sőt egy darabig a hős Heraklész is; és az Istroson sebesen sikló Argó kalandorainak fülébe Prométheusz keserves sóhaját hozza a Kaukázus felől libbenő alkonyi szél. A Duna-mítosznak része az Achilleushoz hasonlóan sérthetetlen Szigfrid és szerelmese, a Nibelung-kincsért sóvárgó Krimhilde, aki a hun Attilához a Dunán hajózik keletre. Még talán az izlandi Edda gyilkos kardokat kovácsoló törpéit is beleölelhetjük a Duna mitikus körébe, hiszen a Nibelung-éneket az Edda-dalok finomabb, csiszoltabb, s természetesen udvariasabb, azaz lovagiasabb változatának tartjuk. A mór Hispániában harcoló lovag, a keresztény Roland úgy sújt le kürtjével a muzulmán szaracénra, akár a mi kalandozó pogány Lehel vezérünk a német császárra. A kortárs német krónikák tudósítanak róla, hogy a 955-ben a Duna völgyén menekülő magyar sereg vezéreit Regensburgban bitóra húzták, ám a kürtös jelenetről csak a magyar krónikák szólnak.

(A Duna völgyén kalandozó, Lehel vezérelte magyar sereg 955-ös szétverése - még ha túloznak is a német krónikások — óriási fegyvertény volt. Ottó győzelme az akkor már idestova hatvan-nyolcvan éve alig-alig legyőzhető magyar lovasság ellen mitikus eseménnyé nőtt. A tömegsír, ahová az elesett magyar harcosok tetemét dobálták, nevezetes látványossággá lett, évszázadokon át mutogatták boldog-boldogtalannak. Ezer esztendővel később pedig, amikor ismét birodalom támadt a Duna táján, vagyis a magát harmadikként meghatározó hitleri Németország idején az Augsburg melletti Lech- mező katonai gyakorlótérként működött, és az egykori csatatéren eskütételre felsorakozó újoncok fülébe hangszórók harsogták a lelkesítő szöveget: „Férfiak, kik hivatva vagytok megóvni a hazát és a szabadságot, tudjátok meg, hogy a föld, melyen álltok, kötelez! Soha ne feledjétek, hogy ezer éve e helyen éppúgy, mint ma, a Kelet szabadságunkra tört.”)

Krónikásaink az igricek dalaiból táplálkoztak, de ismerték a lovagregényeket is. A hősi tettek, a régiek dicsőségének megéneklése a mediterrán délen és a hideg északon is ősi hagyomány volt. A sztyeppén is, ahonnan a

84